Lelépett. Lelépett, mert már nem bírta tovább.
Elege lett. Nem hallgatták meg soha
szíve sóhaját.
Reszketett. Úgy döntött elköszön ő, mielőtt elhagyják.
Nagyon félt. Félt attól, hogy őt meg majd nem siratják.
Sírt. Éjszakákba nyúlóan, rendületlenül és kitartóan.
Álmodott. Arról, hogy az ő csillaga senkinél nincs leáldozóban.
Beszélt. Nagyon sokat nagyon sok embernek magáról.
Nevetett. Kinevette, szíve mennyire sajog a szerelem gondolatától.
Meghalt. Egy kicsit minden nap belülről csendesen.
Követelt. Túl sokat, túl sokszor és túl keservesen.
Várt. Várta, mikor lesz belőle újra hercegnő valaki által
Küszködött. Egyaránt külső és belső hibákkal.
Elhitte. Elhitte másoknak, hogy ő bizony rossz ember.
Nem hitte. Nem hitte el, hogy be kell érnie kevesebbel.
Bántották. Főleg szavakkal, amik a lelkéig hatoltak.
Összetörték. Mégis felállt, bárhányszor lökték a padlónak.
Mindig újjá éledt. Minden csalódásba belehalt, hogy feltámadjon.
Madár volt. Az volt a sorsa, hogy lelki halál után is szárnyaljon.
Megölelte. Megölelte sokszor a bús magányosság.
Végletek embereként megkövetelte, hogy körbevegye gyűlölet vagy imádság.
Nem szeretett közömbös lenni. Azt szerette, ha éreznek iránta valamit.
Meg lehetett ölni, ha valaki nem úgy szerette, ahogy ő szeretett valakit.
Így élt ő. Ő, akiről most ez a nárcisztikus vers szól.
Önző is volt. Szomorúan, vagy nevetve, de sokszor írt magáról.
Szerette megfogalmazni, milyen ő. Ellentmondásokkal teletűzdelve.
Megerősítette az élet minden napi küzdelme.
Gyenge volt. Mégis el tudott sétálni bárhonnan.
Még onnan is, ahol úgy érezte, lelke otthon van.
