Egy halandónak halhatatlanul hallhatóan kimondani : örökké szeretlek
S ha e halandónak minden sejtjében az ésszikrák ezért engem megvetnek
Nem szólni semmit, elfogadni, hogy romantikus álomképem törött
Milyen kár, hogy szívemből a legutolsó levegővétel is kiszökött
Az lehetett volna az utolsó szavam, hogy örökké
S akkor álomképem is megmaradt volna, nem lett volna törötté
Rabolt, lopott, kényszerített szerelmem titok lett volna
S talán akkor e vers senkinek nem íródna, senkihez se szólna.
Egy feketén szerzett, megtiport szerelem lehet e igazhitű?
Apja elmebeteg, anyja se normális, hisz túlzó szívű
S mégis, mi létrehoztuk a valaha létezett legtisztább dolgot
Mit csak ember egy másik iránt érezhetett, s szíve alatt hordott.
Majd ezek a tévképzetek is meghaltak átlépve a valóság határmezsgyéjét
Hiába, mindig van, ami kinyissa Pandora szelencéjét
Így hát nem mondom többé, nem ígérem, hogy örökké
Akkor sem, ha előtte véremmel festettem volna szerelmünk vörössé
Neki nem ez kell, így nem ezt fogja tőlem akkor kapni
Az ember szomorú, ha rájön, megint túl sokat próbált önmagából adni
Nem mondom, hogy örökké, de azt mondom, hogy most szeretlek
Hisz megfogadtuk, egymás előtt a modern világ maszkjai levetetnek.
Maradok hát magamnak, de ne higgye senki, hogy romantikusságom elölték
A kényszerítettségek, a valóság meg a soha nem hitt örökkék
Én hiszek egy igaz, lobogó lángú és romantikus szerelemben
Akkor is, ha meselányként sem kapok örökkét, hiába dobbanna szívem hevesebben.
