Egy pillantás elég

20. rész

A házunk elé érve Nathan leállította a motort, de türelmesen megvárta amíg elengedem, mert őszintén bevallom nektek, nem akartam elengedni. Csak mélyen be akartam szippantani az illatát, hogy kibírjam a mai napot nélküle. Rózsaszín köd? Ahha. Naiv vagyok, mert elhiszem, hogy a tanárom szerethet? Meglehet, de ha átver, én élvezni akarom minden együtt töltött pillanatot, mert jól esik és mert még soha nem éreztem ilyesmit. Ahogy leszálltam mögüle a motorról, és levettem a fejemről éreztem ahogy a szellő belekap a hajamba és minden irányba rendezi a hajamat. Nem lehetett szép látvány, de Nathan láthatóan jól szórakozott, mert mély hangon felnevetett és segített elrendezni a hajamat.
-Legyen szép napod Édes.
Adott egy lágy csókot, én pedig a bejárati ajtónak dőlve, szerelmesen néztem, ahogy elmegy. A szívem összeszorult a hiányától, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Még hátra volt Max és Jade kérdés sora. Na jó. Essünk túl rajta.

***

Ilyen gyorsan talán még életemben nem vezettem, de még ma beszélni akartam apával, hisz megígértem neki. Most pedig elég időm volt. Az egekig érő épület előtt azonban meginogott a bátorságom, hisz bármennyire is lehet az ember bátor, ez az épület akkor is ijesztő a maga módján. A portán bemondtam a nevemet, majd egy lapon aláírtam a nevemet és már kísértek is a látogató központhoz. Az egyik folyosónak a szélein elítéltek sokasága nézett rám vagy elismerően vagy szánakozva. Minden ember ismerte az Egyhetes gyilkos történetét, és azt is tudták, hogy én vagyok a fia. Ez pedig nem kicsit zavart, hisz nem tettem semmit. De mit tudnék ez ellen tenni? A gondolatmenetemet az őr mély hangja szakította félbe, miszerint megérkeztünk. Ahogy kinyitotta az ajtót, megcsapott a hideg. A terem közepén tölgyfaasztal díszelgett, mellette pedig két szék. Az egyiket elfoglalta az apám.  Igazából le se tagadhatnám, hogy az apám. Éjfekete- helyenként kicsit őszülő- haja olyannyira megnőtt az utolsó találkozásunk óta, hogy egy apró lófarokban volt összefogva a tarkójánál. Szürke szeme fáradtan csillogott, alatta pedig mély karikák- baloldalin pedig pluszban egy monokli- díszelgett. Egyszerű narancssárga ruhában volt, csuklóján bilincs. Lassan a másik székhez léptem és leültem rá, mire apám szeme felcsillogott.
-Tudom, hogy ez most dedós mondat lesz, de nagyon megnőttél.
-Jajj apa! Ezt mindig el fogod mondani?- nevettem föl költői kérdésemen, ugyanis jól tudtam hogy soha nem fogja abbahagyni.
Épp vissza akart valamilyen frappáns válasszal vágni, mikor a fejemhez kaptam fájdalmamban. Éles fájdalom hasított bele, ami szédüléssel társult. A biztonsági őr mellém lépett, egy orvossal, akiknek csak intettem hogy mindjárt jobban leszek. Percek kérdése volt az egész. Mikor jobban lettem az orvos és az őr kimentek apám pedig rosszallóan felém nézett.
-Mikor látogattad meg utoljára Dr. Frecsert?
-Ennek ahhoz semmi köze apu!
-Na és mond csak, ez a Jessy tud róla?
Pont ez az, hogy nem