Egy pillantás elég

27. fejezet

Nem tudtam este aludni. Rémálmok gyötörtek. Nathant láttam kicsiként meg egy arc nélküli nőt. Reggelre csak rosszabbul néztem ki. Próbáltam a nagyiék tekintetét kerülni amennyire csak lehet, de Max-et nem tudtam átverni.
-Itthon maradsz!
Nem akartam veszekedni és nem is voltam olyan állapotban, hogy leálljak vele veszekedni.  Ledobtam magamról a táskát és a szobámban rávetettem magam az ágyra. A gyomrom olyan volt mintha egy körhintán ülne órák óta, a fejem fel akart robbanni. Megírtam Ryan-nek, hogy küldje el az anyagokat. Nem tudom miért, de akaratlanul is az ujjam ráment a hívásra, a következő pillanatban pedig már hívtam is Nathant. Kétszer kicsöngött, mire felvette.
-Jó reggelt, Édes!
-Szia. Nem megyek ma suliba.
Beszélgettünk amíg be nem csöngettek a suliban órára, és megígérte, hogy ha délutánra jobban leszek akkor elvisz oda ahova szeretnék menni. Aztán sajnos le kellett tennie, mert órája volt az osztályommal.

***

Szinte egész nap az ágyban feküdtem, annyira fájt a hasam. A nagyi javasolta, hogy aludjak egy nagyot hátha jobban leszek tőle. Nem mondom, hogy sokat használt, de a fejemnek jót tett.
-Kicsim! Egyél egy kis levest, az majd segít.-hallottam az ajtóból a nagyim hangját.
-Nem vagyok éhes.
-Én pedig nem kérdeztem, hogy kérsz-e.
Kénytelen kelletlen felültem az ágyban és megettem a levest, amit a nagyi adott. Eddig is tudtam, hogy a nagyik levese csodákra képes, de hogy ennyire! Pillanatok alatt jobban lettem. Mikor kimentem a nappaliba, a nagyiékat nem találtam, de Max a kanapén filmezett.
-Nagyiék?
-Haza kellett menniük. Nekem is holnap haza kéne mennem.
-Nem maradhatnál mégis?- néztem rá nagy bociszemekkel, miközben leültem mellé.
-Na mi van húgi? Ennyire hiányoztam?-borzolta meg játékosan a fejemet.
Tényleg nagyon hiányzott mióta utoljára itt volt, de nem csak emiatt akartam. 'Meghitt pillanatunkat' a kaputelefon hangja zavarta meg. Egyből fölpattantam ami miatt megszédültem. Az előszobában levettem a kaputelefont.
-Igen?
-Szia Édes! Beengedsz?
Mosolyogva beengedten és lementem elé. Amint hozzám ért, megfogott a derekamnál fogva és megpörgetett maga körül.
-Ne! Tegyél le te lüke!
Nevetve letett a földre és játékosan megcsókolt.
-Remélem nem felejtetted el, hogy ma még elmegyünk oda ahova akarsz.
-Szerinted egy ilyet elfelejtenék?
Nevetve szálltunk be a liftbe, ahol mögém lépett és vállamra hajtva a fejét átölelt.
-Hiányoztál.
-Nathan, hisz tegnap találkoztunk!
-Én nem is így értettem. Alapból hiányoztál. Az illatod, a mosolyod, meg úgy minden ami te vagy.
Jól esett, amit mondott, de a tegnap este hallottak nem hagytak nyugodni. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem a közelében. A lift nagyot zökkenve megállt.
-Nem akarsz elengedni?
-Nem! Menjünk csak így.
Elnevettem magam és elkezdtünk úgy menni a lakás felé, mint két pingvin akik összeragadtak. A szomszéd néni pont akkor indult a boltba, ezért illedelmesen köszöntem neki. Épp vissza akart köszönni, mikor meglátta Nathant, ahogy átölel és csak elnevette magát.
-Úgy látom Jessy, hogy ez a férfi nagyon szeret téged.
-És milyen jól tetszik látni-nézett rá hátulról Nathan.
Mindanyian elnevettük magunkat, aztán szerencsétlenkedve bementünk a lakásba.
-Szia Max.
Azt hittem, hogy drága bátyám mérges lesz, de egy lemondó sóhaj kíséretében kezet rázott Nathannel, és visszaült a kanapéra.
-Deadpool-t nézel? Hadd jöjjek már én is!
Azt hiszem, ez volt az a mondat, mikor Nathan belopta magát Max szívébe, mert nevetve megpaskolta a mellette lévő helyet.
-Nem úgy volt, hogy ma még elviszel valahova?
-De ezt hadd nézzem még meg!-fordult felém kiskutya szemekkel- Megígérem utána mehetünk.
Nevetve bólintottam, hogy megnézheti.