Egy pillantás elég

7. fejezet

-Nos azon először én lepődnék meg Aphrodité!

Annyira megijedtem, hogy kis híján hátraestem a székkel. Nathan gúnyos hangja az ajtótól jött. Fekete dzsekijét az ajtó melletti fogasra akasztotta. A cukrászdából egyre több köszönés jött Nathannek, aki egy kézlegyintéssel válaszolt az összesnek. Lassú léptekkel a székem mellé lépett és egyik tenyerét az asztalra tette. Ideges lettem. El akartam menni a közeléből, hogy ne okozzon fájdalmat az én hülyeségem miatt. De egy fal melletti asztalnál ültünk és a kijáratot egész testével elzárta. Gúnyos mosollyal a száján közelebb hajolt a fülemhez.
-Jessykém, csak, hogy tud....
-Azt hiszem nincs mit mondania neki Mr. Hdye.-vágott közbe Ryan ugyanolyan gúnyos hanggal, különösen kiemelve Nathan nevét.
 Nathan összevont szemöldökkel nézett barátom felé, majd mosolya ha lehet még gúnyosabb lett.
-Megszólalt a másodhegedűs!
-Inkább leszek másodhegedűs, mint egy olyan alak mint maga. Hát egy cseppet sem érdekli, hogy Jessy szenved?! Ráadásul maga miatt!
-Még én érezzem rosszul magam, miután ő lopott meg engem és vert át?! Azért ne röhögtess- emelte föl a hangját
 Kezdtem egyre jobban feszengeni. A végén képesek és egymásnak esnek. Valahogy meg kell őket állítanom. Ám az események gyorsabban történtek, minthogy én gondolkodni tudtam. Ryan széke feldőlt, Nathan ellökte magát az asztaltól, és már csak egy karnyújtásra voltak egymástól. Nathan erős karjával megragadta Ryan pólóját és közel húzta magához.
-Ha jót akarsz magadnak, akkor azt ajánlom ne szólj bele abba, ami csak Jessyre és rám tartozik.- közel hajolt Ryan arcához, aki egy kissé megrémült- Különben teszek róla, hogy te legyél az aki szenved- fejezte be olyan halkan, hogy csak én és Ryan halljuk.
 Lassan engedett a szorításból és ellépett Ryan mellől, aki bár csak segíteni akart, inkább meghúzta magát. Nathan tekintete lassan felém tévedt. Mélyen a szemembe nézett és közel hajolt hozzám. Alkarjain megtámaszkodva fürkészte arcomat, hátha elárulok vele bármit is. Végül egy gúnyos kacaj mellett hajolt közelebb. Először azt hittem, hogy megcsókol, de csak egy apró puszit adott a fejemre.
-Kicsikém. Jegyezz meg valamit. Én nem vagyok haragtartó,sőt. Inkább túlságosan megbocsátó. De ha teszel róla, akkor megéred, hogy megkeserítem az életed.-szűkítette egyre jobban össze szemét. Azok a csodálatos szürke szemek szikrákat szórtak- Legyen szép napod, és találkozunk majd hatodik órában tesin.- adott egy puszit az orromra és fölvéve a kabátját, visszaindult az iskolába.
 Én ott álltam lesokkolódva, vegyes érzelmek közepette, miközben a minket bámuló vendégek érdeklődése alábbhagyott és visszafordultak partnerük felé. Egy meleg könny lecsordult az arcomon. Nem vagyok sírós, de ez a férfi ma már másodszorra éri el, hogy miatta sírjak, még csak oktalanul is. Kezdi kimutatni a másik felét, amit valószínű, hogy elrejti az emberek elől. Ez az énjének hideg és komor az aurája. Fizikailag nem bánt senkit, de úgy tud bánni a szavakkal és a hangsúllyal, hogy minden érzelem előjön az emberekből. Egyik forró könnyemet követte a másik. Ryan karjai közé zárt és csitítgatni próbált.  Belőlem pedig egyre jobban záporoztak a könnyek megállás nélkül. Haza akartam menni. A bátyámhoz, nem Jadehez. A bátyám biztonságos lakásánál akartam lenni, és azt hinni, hogy a bajok elkerülnek. El felejteni, ami itt történt és élni tovább az életemet, anélkül, hogy egy férfi miatt szenvedek nap mint nap
-Jessy. Nekem vissza kell mennem a suliba, de te szerintem menjél haza. Nem éri meg, hogy ez a seggfej veled szórakozzon.
 Talán igaza volt talán nem. De egy biztos. Én küzdeni fogok. A saját és Nathan kiszámíthatatlan érzései ellen. Mindent megteszek, hogy a végén mindketten boldogok legyünk.