Egy pillantás elég

28. fejezet

2 órával később már a liftben állva vártuk, hogy a földszintre érjünk.
-Amúgy amíg a motorhoz érünk, elmondanád, hogy hova akarsz menni? Gyorskajálda, mozi, jégkori?
-Nem, nem és nem. Majd elmondom, ne aggódj.
A lift nagyot zökkenve megállt, Nathan pedig az ajtóhoz sietve kinyitotta előttem. Amíg a motorjához sétáltunk megfogta a kezemet. Jóleső borzongás futott végig a hátamon.
-Na, most már igazán elmondhatnád, hogy hova akarsz menni.
-Apádhoz.
Egyszerre láttam rajta a meglepődöttséget és a zavarodottságot.
-Miért akarsz te odamenni?
-Az legyen az én dolgom. Legyen elég annyi, hogy szeretnék vele négyszemközt beszélni.
Láttam a szemében a gyanú árnyékát, de nem szólt egy szót sem, hanem felpattant a motorra, és intett, hogy üljek fel én is. Szokás szerint elég gyorsan vezetett, de jelen pillanatban ez cseppet sem zavart, mert végre választ kaphatok a kérdéseimre, és ezzel egy időben megismerhetem az apósomat. A fülem mellett elsüvítő szél volt az egyetlen ami még a jelenben tartott, mert fejben már rég Nathan apjával beszélgettem.

***

A nap már kezdett lemenni, mikor egy ijesztő épülethez értünk, ami enyhe félelmet keltett bennem, de egyből elfojtotta a bennem levő határozottság. Ránéztem Nathan-re, aki még mindig gyanakodott, hogy miért akarok idejönni. Talán majd egyszer elmondom neki az igazsággal együtt. Megfogta a kezem és maga után húzva bementünk. Rögtön jobbra volt a porta, ahol bediktálta az apja nevét, és már mehettünk is befele. Annyira izgatott voltam, hogy nem volt időm arra koncentrálni, hogy a két oldalt lévő cellákban elismerő füttyögések és hangos tapsvihar köszönt minket. Végül Nathan megállt a folyosó végén, ahol Társalgó címmel ellátott ajtó volt.
-Őr nélkül nem lehet bemenni a biztonság kedvéért.
Bólintottam, bár magamban erősen reménykedtem, hogy az őrökre nem lesz szükség. Ahogy az őr odaért mellénk Nathannel kezet fogott, majd velem is. Végigvezetett minket újra egy hosszú folyosón, majd megállt az egyik vasajtó előtt. Be akartam menni, de Nathan lágyan megfogta a csuklómat. Felé fordultam, és láttam a szemében a kétségbeesést.
-Nem tudom miért akarsz apámmal beszélni, azt sem, hogy miről, de nagyon remélem, hogy bármit is tudsz meg róla vagy rólam .... nem akarlak elveszíteni, még nem. Még nem tudlak.
Annyira félt, hogy láttam ahogy könnybe lábad a szeme. Annyira megsajnáltam. Közelebb léptem hozzá és próbáltam annyira biztatóan megölelni amennyire csak tudtam.
-Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, ne félj.
Éreztem ahogy belekuncog a vállamba. Elléptem tőle és még egyszer biztatóan rámosolyogtam, mielőtt beléptem volna. A szoba kellemesen hűvös volt, a falai fehérek, a mennyezet alacsonyan volt. Középen egy nagyobb asztal, két oldalén szék, az egyiken pedig egy férfi ült. Az ajtó csukódásának hangjára rám nézett. Mintha Nathant látnám idősebbként. Annyira meghökkentem, hogy elfelejtettem még levegőt is venni, de a férfi mintha fölismert volna, mert fölcsillant a szeme.
-Szóval maga lenne az én fiam szerelme? Nagyon örülök, hogy találkozhatunk.
-Részemről az öröm. - hallottam a hangomon a sírást.
Sietősen letöröltem az arcomról az éppen lefolyó könnyeimet és helyet foglaltam a másik széken.
-Ahogy látom magán kisasszony, nem azért jött most el, hogy csakúgy bemutatkozzon, mert akkor Nathan is bejött volna, igaz?
Láttam a férfi szemében, hogy úgysem tudom átverni. Nem tudom, hogy ki ő, azt sem, hogy mit tett és mit nem, de egy valamit tudok. Hogy a segítségével talán meg tudom Nathant menteni.
-Valóban nem. Sajnálom, hogy fel kell tépnem a régi sebeket, de arra szeretném magát kérni, hogy mesélje el, mi is történt igazából, mikor Nathan még gyerek volt.