MARVEL IMAGINES HUN

Hogy elmondhassam..

Aki kérte:stargaze_all_night
Prompt: "Nem halhatsz meg, könyörgöm, nem bírnám elviselni, ahhoz túlságosan szeretlek!"

Az őr gyanús tekintettel méregetett. Egyik kezét a fegyver markolatán nyugtatva ütötte be másikkal a holografikus számlap kódját, mire a hatalmas ajtó kitárult. Ahogy beléptem az apró helyiségbe a sötétbőrű férfi egészen addig tartotta rajtam a szemét, míg tehette. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint egy szabadon engedett bűnöző, akinek minden lépését figyelik. Mintha bármit is tehetnék Buckyval ebben a páncél-falakkal körülvett helyiségben, mely egy még kisebb kalitkát őriz. Fájt a szívem azért, hogy egykori s egyben mostani jóbarátomért csak ennyit tehettem. Annyi engedményt, hogy ne szállítsák el, csupán hét lakat alatt tartsák teljes titokban, mint egy halálos vírust, ami képes lenne néhány nap leforgása alatt kiirtani a Föld lakosságának felét. Bár tény, hogy meg tudná tenni, s az is, hogy ő felelős több tucat gyilkosságért az elmúlt ötven évben, de mi van az enyhítő körülménnyel, miszerint irányítva volt?

-Hogy van?-emelte rám aggodalmas tekintetét. Apró mozdulatot tett csupán. Megpróbált közelebb férkőzni hozzám, s a kamra abban a pillanatban áramütést mért rá. Összeszorított szemmel, fogcsikorgatva tűrte a büntetést, s amint elmúlt a fájdalom tekintetét újra rám emelte. Nem ismételte meg a kérdést, csak várta a kíméletlen választ.
-Még mindig válságos.-válaszoltam egyenesen. Nem akartam kertelni, nem akartam hazudni, hisz semmin sem segített volna. Bucky nagyot nyelve aprót bólintott. Ránk telepedett a csend.Én az ajkamba haraptam, s folyamatosan a mobilom kijelzőjét lestem. Natasha azt ígérte értesít, amint Angel-t kihozzák a műtőből én pedig lélekszakadva vártam azt az üzenetet, mely talán sosem érkezik meg. Végtére is..
-Ha belegondolunk, már élnünk sem lenne szabad.-Bucky hangján zengett az igazság, s úgy cikázott át az éteren, mintha a fejembe látna. Hiszen én is pont erre gondoltam. Ha nincs ez az egész akkor a háború előtt..-De itt vagyunk mindhárman, csupán azért, mert idővel fagyos lett körülöttünk a hangulat.-tudom jól, hogy a befejezést viccnek szánta, csakhogy leplezze a benne tomboló gyötrelmes idegességet. De nem tudott nevetni. Én sem tudtam. Gondolataim szép lassan lapoztak vissza emlékeim között és minden egyes képnél csak újra és újra megkérdeztem magamtól, hol rontottam el? Hol hibáztam?
Talán a legelején, mikor Bucky elment a frontra én pedig elvállaltam Erskin kísérletét, abban bízva, hogy én is magára hagyhatom Angelt, hogy elég talpraesett ahhoz, hogy túléljen addig, míg visszatérünk.
Talán ott, hogy nem mondtam el akkor mit érzek és anélkül hagytam magára, hogy megfordult volna a fejemben, hogy lehet, sosem látom újra.
Talán ott, hogy feledve őt Peggel pótoltam a hiányát és mikor megmentettem Buckyt az ellenséges vonalakon túlról nem láttam előre a végét.
Talán ott, hogy nem fújtam visszavonulót,mikor a józan ész követelt volna és hagytam odaveszni a legjobb barátomat.
Vagy talán ott, mikor Pegtől búcsúzva, első s utolsó táncot ígérve Angelre gondoltam, mikor a vízbe vezettem az ellenséges hajót?
Lehet, hogy mindent máshogy kellett volna csinálnom. De lehet, hogy így volt jó. De mikor ébredtem abból az évtizedes álomból, melybe jégbörtönöm kényszerített, átkoztam az istent azért, mert nem láttam előre mit indítottam el.
És bár nem voltam egyedül, mégis azt kívántam, bár ne tette volna.

Az első ember, akit megláttam Angel Barnes volt. Az az Angel Barnes, akit ismertem. Az az Angel Barnes, akinek az életét derékba törte a halálhírünk. Az az Angel Barnes, aki végső kétségbeesésében részt vett Howard Stark hibernációs kísérletében, s az az Angel Barnes, akit a S.H.I.E.L.D. ébresztett fel néhány évvel azelőtt, hogy engem megtaláltak volna.

Ő volt az egyetlen támaszom ebben az új és idegen világban. Ő volt az, akit valaha szeretni akartam, de tudtam, hogy már nem ugyanaz a személy. Minden alkalommal, ahogy a szemeibe néztem láttam azt a megkopott csillogás alá rejtett gyötrelmet, ami örök nyomot hagyott a lelkén.
És nem tehettem meg vele, hogy közlök mindent, amit korábban oly nagy hévvel titkolni igyekeztem.
Nem lett volna helyénvaló.

És lehet, hogy akkor hibáztam. Nick Fury megrendezett halála után. Mikor a halottnak hitt barátom, a HYDRA által irányított Tél katonájának a nyomába szegődtem, s hagytam, hogy Angel is velem tartson.
Talán hiba volt, de tudtam jól, sosem bocsátaná meg nekem, ha miattam nem vehetne részt a testvére keresésében. Végtére is kiképzett S.H.I.E.L.D. ügynök lett az évek alatt és különben is.. Mi jogom lett volna őt távol tartani mindettől?

De azóta, minden egyes percben azért átkozom magam, mert nem voltam képes megtenni.
Igaz, hogy a Barnes lány volt az, aki észhez térítette Bucky-t. Ő volt az, akit felismert. De hatalmas árat fizetett érte.

Azt a képet, még élek sosem felejtem el.Ott feküdt a karomban. Lőtt sebből vérezve. Holtsápadt arcát fürkészve könyörögtem még időért. És azért, hogy tartson ki. Hogy maradjon életben. Buckyért, a többi ügynökért, Furyért. Értem. Azt gondoltam, ha a karjaim között vérezne el, ott abban a pillanatban én is belehalnék a veszteségbe.
Remegő hangon fohászkodtam hozzá, de ő csak mosolygott rám, s tekintetébe egy pillanatig visszatért a régi önmaga. Én pedig akkor mondtam ki..

A kezemben rezgő mobil szakította meg hosszas merengésemet, s ólomsúllyal rántott vissza a valóságba. Akkor ébredtem rá, hogy Bucky és én órák óta ültünk ott némán, a félelembe temetkezve.
Az üvegkamrában ülő, várakozó tekintettel nézett felém én pedig remegő kézzel fogadtam a hívást.
-Nat?-szóltam bele a készülékbe, rettegve attól, amit hallani fogok.-Túlélte?-először azt akartam kérdezni, 'meghalt'? Mégsem voltam képes kimondani a szót. Az azt jelentette volna, hogy a lelkem egy része ugyanúgy elveszett volna, mint ő. De nem Romanoff válaszolt. Erőtlen, fáradt, rekedtes hang csengett át a készüléken.
-Csak azért, mert emlékszel mit mondtál Steve.-Angel halk nevetése betöltötte a gondolataimat. Más volt ugyan. De igazi.-Azt mondtad, nem bírnád elviselni, mert túlságosan szeretsz. Hát vissza kellett jöjjek, hogy elmondhassam: Én sem veszíthetlek el téged, mert mi egyek vagyunk!