MARVEL IMAGINES HUN

Darabokban

Bocsi angst!
Promt:Mit gondoltam volna? Mire felébredtem eltűntél!
Kérte: babyybrunette

Az ajtó hangosan vágódott be mögöttem. Aztán megéreztem az arcomba csapódó hideg levegőt, melyben fehér foltokként táncoltak a hópelyhek a szürke ég alatt. Lépteimet megszaporázva igyekeztem szlalomozni az embertömegben. El akartam vegyülni. El akartam tűnni. Pont úgy, ahogy akkor ő felszívódott.
De meghallottam a kis csengettyűt, mely a Teddy's büfé ajtaja felé függesztve jelzi a tulajdonosnak, hogy az imént egy újabb vendég érkezett, vagy egy elégedett fogyasztó távozott a gyorsétteremből. Talán ha nem bukkant volna fel egy bizonyos tényező még én is ráérősen majszoltam volna a sültkrumplimat a pultnál, miközben kitárgyalom Debby-vel a mi nap legzűrösebb vendégeit.
-KATE!-hangja utat tört magának a zajban és szinte éreztem, hogy azonnal minden tekintet rá szegeződik. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy öreg úr felkiáltott mellettem. „Nézzenek oda, csak nem Amerika Kapitány?"-KATE!-ismételgette a nevemet, de én nem akartam hallani. Csak igyekeztem előre a magam útján s közben gondolatban próbáltam megtippelni azt, hogy a négy háztömb a lakásomig, durván hány lépés innen, és hány lépés kell Steve-nek ahhoz, hogy engem utolérjen.
Az ismerős hang szüntelenül követett engem és egyre közelebb ért, ahogy a járókelők utat engedtek neki. Az ismerősen csengő lágy beszéd, gondolataim legmélyére hatolt, abba a csendbe, ahol már rég eltemettem csalódott önmagam. Aki most új életre kelve sugározta szét testemben a remény lüktető fájdalmát.
-Kate!-óvatos érintés késztetett megtorpanásra. Steve a vállamra téve kezét fordított maga felé.
-Mit nem fogtál fel azon, hogy nem akarok beszélni veled?-vetettem oda keményen és durva mozdulattal söpörtem le kezét magamról. Tekintete nem árulkodott meglepetésről, sőt csalódottságról sem. Ismert már. Ismert annyira, hogy tudja, így reagálok majd a visszatértére.
-Tudom..-sóhajtott lemondóan, de ajkát újra szólásra nyitotta.-Csak azt akartam elmondani, hogy sajnálom!-hangjában volt valami furcsa, ismeretlen mélység, de tekintetét nem voltam képes tovább állni. Kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak a kabátzsebemben. Összeszorítottam a szemeimet és ajkamat vicsorgásba torzítottam, hogy megakadályozzam a feltörni készülő érzelmeket, de a haragom erősebb volt mint én. Abban a pillanatban csak a dühöm motivált!
-És ez nem jutott eszedbe akkor, mikor napokon keresztül, szüntelenül hívogattalak?-csattantam fel.-Akkor nem volt fontos, hogy sajnálod, mikor végigjártam érted az egész rohadt várost éjszakákon át, mert úgy hittem én tettem valami rosszat, amiért így büntetsz?-hangom megremegett egy pillanatra, s míg megpróbáltam lenyelni a torkomat szorongató gombócot, meghökkent arcára tévedt a tekintetem. Szemeiből áradó kékség, csillapította ugyan egy kissé a dühömet, de a fájdalmamat éppúgy táplálta, mint a tény, amit közölni készültem.-Ahogy láttam ez akkor sem volt már fontos, mikor egy héttel az eset után jókedvvel fotózkodtál a haditengerészet ellenkező nemű parancsnokával.-ahogy lenyeltem a keserű ízt, mely a gondolat hatására ébredt fel bennem, egy elhaló "De én.." mondatot szakítva félbe, folytattam.-Ami azt illeti Steve, tudod nem számítottam semmi többre.-ráztam meg a fejem.-Mégiscsak te vagy a nemzet hőse és mit várhat tőled egy magamfajta egyszerű ember, mint egy alkalmat? Kapcsolatot? Szerelmet? Házasságot? Ugyan. Biztos vagyok benne, hogy szép világ az, ahol ilyesmik megtörténnek. De az ilyen világok nem adnak vízumot az ilyen elcseszett alakoknak mint én vagyok..-alsó ajkamba haraptam egy pillanatig, míg kipislogtam első szememre telepedő könnycseppet. Nem akartam, hogy ő lássa.
-Nem vagy elcseszett!-kezei elkapták az enyémeket.-És nem azért jöttem el, mert nem számítasz, csak össze voltam zavarodva és nem tudtam mit mondhatnék neked..-szavai a csend mélyére hatoltak én pedig annyira akartam hinni nekik, de egy hang a fejemben végig  azt mantrázta. "Nem lehet."-Nem próbálhatnánk meg esetleg még egyszer?-ahogy a kérdés eljutott a tudatomig, valami elszakadt bennem.
-Nem!-ráztam meg a fejem hevesen és megszakítottam közöttünk a kapcsolatot-Egy dolog, hogy azt mondod összezavarodtál és nem vagyok elcseszett, de végső soron te voltál az aki elment.  Mit gondoltam volna? Mire felébredtem eltűntél!-remegő hangon sóhajtottam.-Egy másik pedig az, hogy tudom, nem én kellek neked, csak  arra van szükséged, amit anyámból látsz bennem.-az előbukni készülő könnyek elhomályosították a látásomat. Szipogtam egyet aztán még felnéztem rá utoljára.-Sajnálom Steve..-mondtam aztán sarkon fordultam.
Ő pedig nem követett többé. Felszínre tört belőlem a zokogás és az sem számított, hogy a jeges szél így majd vörösre festi arcomat.
Csak számoltam a lépéseket a lakásomig és igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez így volt jó. Így volt helyes. De a szívem még mindig fájt, s az után a gyönyörű éjszaka után könyörgött újra. Vagy csak egy csókért. Egy elejtett szóért. De nem volt már semmi.
Amikor valami szétesik, nem pusztán azért nem lehet összerakni, mert darabokra tört, hanem azért sem, mert a kis szilánkoknak nyoma veszett. Így a megmaradt darabkák akkor sem illenének össze, h akarnánk. Óhatatlanul megváltozik az egész alakzat.
Ilyenek lettünk mi is. A két összeilleszthetetlen darab, akik a boldogságban reménykednek.
De Steve Rogers.. Ő Steve Rogers. Számtalan lehetőséggel.
De nekem mi reményem marad?
Végső soron az egész csak azzal kezdődött, hogy többet akartam tudni anyámról. Az anyámról, akiből Steve Rogersnek több is megadatott, mint én valaha kívánhattam.
És mi lett a vége?
Amerika Kapitány színre lépett és én elveszítettem önmagam.