MARVEL IMAGINES HUN

Háborúban ès szerelemben..

Kérte:xX_Luna-chan_Xx
Promt:"Hányat öltél meg?"
Szavak: Háború, múlt emlékei, halvány emlékek, nyári szellő, csatatér, tábortűz, amerikai zászló, változások, HYDRA, S.H.I.E.L.D., katonaság, megbánás, gyilkos, ártatlan áldozatok. ( némelyiket megváltoztattam/kihagytam)

A lángokba borult csatatér sötét, komor valójában terült el előttem. Az egykor itt álló Hydra bázis romjai felett még szúrós füst gomolygott. Én csak álltam ott és figyeltem a pusztítás nyomait és máskor talán undorodtam volna magamtól ezért, de mosoly terült szét arcomon. Élvezettel figyeltem a szenvedést, melyet én okoztam és nem érdekelt, hogy ártatlan, vagy bűnös, a náci tudóstábor minden tagja megfizetett azért az emberért, akit elvettek tőlem. Akit elvettek tőlünk.
Bucky Barnes halálával átértékelődött az életem és megfogadtam, hogy semmit nem szalasztok el az elém táruló lehetőségek közül, így nem hagyom, hogy mindenkinek Steve adja meg a méltó büntetését, hisz magam akartam Zola mellett a Vörös Koponya fejét is tálcán átnyújtani az ezredesnek, s vele együtt a megszenvedett nemzetnek is. Az amerikai zászló alatt fogadott esküt szegve mégis, nemcsak egy országért vívtam meg egy háborút, hanem saját magamért is.
-Jössz már? Mennünk kellene!-Steve erőteljes hangja hatolt át a zajokon, de én nem szóltam semmit, csak felé fordultam. De nem a testvérem állt velem szemben.
Acélkar szorítását éreztem a nyakamon, mely föld felé emelt, következő pillanatban pedig már az egyik forgalmas autópálya szakasz felüljárójának szalagkorlátja mögött lógtam, több méterrel a sztráda felett. Nem kaptam levegőt, csak küzdöttem, szabadulni próbálva, könyörgőn kerestem a múlt emlékeiben élő jégkék szempárban megcsillanó kegyelmet. De aki ott volt, az nem Bucky volt többé, hanem a Tél katonája.
Könyörögni akartam egy pillanatig, de a szavak torkomra fagyva, kimondatlanul cikáztak bennem és azért fohászkodtam, hogy valaki, Sam, Nat vagy Steve érjen oda időben, hogy segítsen, de az említett személyek mintha belevesztek volna a bámészkodó tömegbe.
Aztán az acélkar elengedett.

-NEM!-úgy ültem fel az ágyamon, mintha rugó lökött volna. Szőke tincseim izzadságtól nedves homlokomra tapadtak. Ziháltam néhány pillanatig, aztán, ahogy a nyugalom lassanként szétáradt a testemben,pontosan tudtam, hgy ma éjszaka, már nem jön többé álom a szememre.

A konyhába mentem, hogy megmossam az arcomat.
Ahogy fáradtan a márványpultnak dűltem, megakadt a szemem az asztalon heverő aktákon.
A krémszínű, S.H.I.E.L.D. logóval ellátott mappába rendezett papírkötegek mind egy emberről írnak.
Egy emberről és egy másik, szüntelenül hasztalan próbálkozásairól.

Amikor az egykori katonaság tagja, Peggy Carter, megalapította ezt a titkos szervezetet, mely nyomon követte, majd később, Nick Fury irányítása alatt elfogta a Tél katonáját, csupán én voltam az egyetlen, aki elvállalta a kikérdezés procedúráját.
Azt hiszem nem csak a régmúlt emlékei miatt. Nem csak az érzéseimért. Hanem mert meg akartam őt menteni azoktól, akik elítélték. Meg akartam menteni önmagától.
Mert vissza akartam szerezni azt a James Barnes-t, akibe még gyerekként beleszerettem.

Kezdetben csak az üveges tekintet és a teljes közöny álarca volt a reakció minden kérdésemre. Később olykor beszélt sületlenségekről, értelmetlen dolgokról, tábortüzekről, nyári szellőről,orosz szavakról és rólunk. De színtelen hangja elárulta azt, hogy a régi érzések már oly rég eltűntek a szívéből. Minden megváltozott.
Steve egyszer csatlakozott hozzám és ő intézte kérdéseit, egykori legjobb barátjához.
-Hányat öltél meg?-kérdezte megtört tekintettel, s hangsúlyában árulkodott valami arról, nem akarja igazából tudni a választ.
-Kevesebbet, mint a húgod értem!-a felelet egyszerű volt, egyenes és érzelemmentes.
Bátyám arca dühös fintorba torzult, s összeszorított öklökkel lépett közelebb a fém és üveg ötvözte kalitkába zárt alakhoz, de én vállára tettem a kezem.
-Ne!-kértem.-Hagyd, kérlek!-Steve felém fordította szemeit, aztán lemondó sóhajjal ajkán elhagyta a helyiséget.
Én pedig akkor kezdtem megérteni, hogy a helyzet nem reménytelen. Hisz nekem az a válasz többet jelentett.

Ezidáig, minden le van jegyezve azokra a papírokra. Szóról szóra. Ha Starkot megkérném még a videókat is mellékelné ehhez kétségem sem fér, de ami ezután történt, azt nem vette fel semmi. Csupán két ember emlékeiben élhet.

Közelebb sétáltam a börtönző kapszulához, s emlékeimben még ott csengtek iménti szavai.
„Kevesebbet, mint a húgod értem!"
Épp mondani akartam valamit. Nem mintha megtaláltam volna szavaimat, csupán nem bírtam tovább a csendet.
És nem is kellett.
A fotocellás ajtó mögött hangos csattanással zárult be egy páncélajtó, az apró terem pedig a pillanat tört része alatt vörös fényárban villódzott. A hangszórók recsegtek és valahonnan távolról fülsiketítő sípolás jelezte a védelmi rendszer hibásodását.
A kapszula ajtaját a kódzár zöld fényben úszott, ami csak annyit jelentett, hogy lakója nyugodt szívvel kimászhatott volna, de Bucky nem mozdult, csak mérhetetlenül kék szemeit rám függesztve az üveglapra helyezte tenyerét. Pontosan oda, ahol én akarattalanul is pihentettem a sajátomat.
-Nem vagyunk szörnyetegek.-mondta halkan.-De szörnyekké válhatunk akkor is, ha csupán azért veszünk el egy életet, hogy annak árán védjünk meg egy másikat. Hisz a békéért is harcolunk.-elvéve a tenyerét az üveg másik oldaláról, úgy helyezkedett a kényelmetlen székben, mintha ezzel mindazt, ami volt, meg nem történtté tehetné.
A vörös villódzás megszűnt és legalább hatan rontottak be az ajtókon, azt kérdezgetve, mi történt.
Én csak halványan érzékeltem a körülöttem zajló világot és azt is, ahogy Steve az ölelésébe vont.
Közben figyeltem a rajtam függeszkedő kék szempárt és arra a napra gondoltam.
A napra, mikor az az ember, akit szerettem azt mondta nekem:
„Ártatlan áldozatok élete árán is megvédelek, még akkor is, ha egyszer szörnyként tekintesz rám ezért. Hisz ilyenek az emberek. Ilyen a világ. Háborúzunk, hogy békében élhessünk, pusztítunk, hogy építhessünk. Gyilkolunk, hogy szerethessünk."