MARVEL IMAGINES HUN

Pókösztön

ToMaliah
Promt(ok):"Cuki vagy tudod?", "Egy másik univerzumban vagyok, vagy tényleg rám mosolyogtál?"

A lelátón még mindig hullámzó tömeg tombolt. A vesztes vendégcsapat a pálya szélén sorakozott fel s sárga-zöld egyenmezeik kirikítottak a piros-fehér színekben pompázó tornacsarnok dekorációjából, s az ünneplő emberek közül is.  Bár a lányok arcán egytől egyik mosoly húzódott, kétség sem fér ahhoz, hogy szemernyinél is kevesebb őszinteség lapult ezekben az apró gesztusokban. Csupán igyekeztek méltósággal veszíteni. Bár a meccs elvesztése csak arra volt válasz, hogy ezüst helyett bronzérem fityegett a nyakukban.

A hömpölygő emberáradatban még mindig kétségbeesetten kerestem azt az egy embert, akitől ígéretet kaptam, aztán egy üzenetet.

"Ne haragudj kések, de mire térfelet váltotok biztosan ott leszek!"

Idegesen verdesett a gyomromban az a pillangó, mely próbálta sugallni, hogy biztosan valami fontosabb dolog jött közbe és nem szegné meg ok nélkül a szavát.

Ahányszor maradt egy szabad pillanatom, tekintetem a labdáról, a csapatról, a pontszámról és az edzőről a nézőtérre vezettem, de mindannyiszor arcul csapott a csalódottság, mikor csak az üres helyet láttam Ned mellett.
Aztán a visszavágó előtti szusszanásnyi szünetben úgy döntöttem, nem számít. Már akkor sem érdekelt, mikor Ned kicaplatva a pálya szélére azt kezdte magyarázni, hogy May-nek kellett valami sürgős segítség. Leintettem.

Gondolataim most is azokon az indokokon kalandoztak el, melyekkel Peter majd kimenti magát  a helyzetből, s közben észre sem vettem, hogy csapattársaim libasora előttem már rég megcsappant s csak arra eszméltem fel, hogy a baseball sapkás bíró kezet nyújt.
-Gratulálok!-mosolygott a fickó én pedig félmosolyt erőltetve magamra  hagytam, hogy nyakamba akassza a kék szalagon lógó ezüstérmet, közben fél szemmel rálestem az edzőnkre, aki emelt fővel, kidüllesztett mellkassal veregette meg egyik másik lány vállát, akik hozzá rohantak elsőként mutogatni a csillogó medált.

Szezonzáró meccs volt ez, s országos szinten iskolánk korábban is jól teljesített, örültem, hogy ezúttal is részét képeztem egy jó eredménynek, hisz bár nem első helyen ugyan, de másodikként dobogón végeztünk.

Valamelyik igazgató még szólni akart néhány szót. Megköszönni az áldozatos munkát, a részvételt, de mivel már kívülről fújtam a szöveget, s ezúttal szüleim sem voltak jelen a mérkőzés alatt,  nem volt ki megfeddjen faragatlanságomért, rosszullétre hivatkozva eliszkoltam a zsúfolt helyiségből.

Futólépésben tettem meg az utat az öltözők felé, s közben igyekeztem elhessegetni a zavaró gondolatokat, s valahogy azt is észrevettem, hogy az erőltetett mosolyom az arcomra fagyott közben. Pontosan úgy nézhettem ki, mint a GreenWood iskola lányai, akik mögöttünk a dobogó harmadik fokára állhattak.
A hosszú, sportolók képeivel teleaggatott folyosó, mely az aréna egyik eldugottabb csarnokában foglalt helyet, meglehetősen előnytelen kialakításban részesült. Az öltözők lehetetlenül messze voltak a teremtől. De már csak egy sarkon kellett befordulnom és..

Egy alak kemény mellkasáról pattantam vissza, akinek meglehetősen sietősnek tűnt az útja arra felé, amerről én érkeztem. Egy másodpercig a nyelvem hegyén volt  a szitokszó, melyet a fejéhez akartam vágni, de amikor megláttam az ismerős mélybarna szemeket s a kisfiús mosolyt, elharaptam a mondatot, csupán merő éllel hangomban egy biccentés kíséretében intéztem hozzá szavaimat.
-Megtisztelő, hogy idetaláltál Peter!-arcom torz grimaszba fordult, s indultam volna tovább, de finoman karon ragadott.
-Laura, ne haragudj kérlek!-bocsánatkérő kiskutyaszemeinek igyekezvén ellenállni inkább fényes haját tanulmányoztam, mely pont egy vonalban volt a szememmel.-Csak volt egy hölgy és..-tekintete megvillant az érmen, s mintha csak egy láthatatlan kapcsolóval egy másik csatornára kapcsolt volna, a másodperc töredéke alatt változott hangulata, s hatalmas mosollyal ragadta meg a vállamat.-Másodikok lettetek? Gratulálok igazán..
-Fáradt vagyok Peter.-szakítottam félbe egyszerűen.-Lezuhanyozom, aztán hazamegyek!-kijelentésemet tettek követték, s gyorsan lehámoztam magamról a kezeit s megindultam a folyosó végén lévő ajtók felé. Ő követett.
-Tényleg sajnálom, hogy nem láthattam.-ajkai közül megbánó sóhaj szakadt fel.-Tudom, hogy épp elég volt az is, hogy édesanyád beteg és ezért nem jöttek a szüleid de..-egy kézmozdulattal hallgattattam el, s megtorpanásra késztettem a  női öltöző küszöbén.
-Hagyjuk, nem voltatok itt, nem számít, majd legközelebb!-fújtattam, miközben kihúztam a hajgumit, mely összefogta rakoncátlan tincseimet, melyek most izzadtan tapadtak nyakamra.
-Még ilyenkor is cuki vagy tudod?-mosolygott rám esetlenül  falnak támaszkodva, én pedig szemforgatva beléptem az izzadtságszagú helyiségbe s becsaptam az ajtót magam mögött. De az utolsó mondatot még hallottam.
"Itt várlak."

Dühös voltam rá.Még annak ellenére is, hogy tudtam, vagy legalábbis sejtettem mi volt fontosabb a barátnője röplabdameccsénél.   Nem kértem rajta számon Ned hazugságát, hisz Peter az előbb egy hölgyről hadovált, legjobb barátjának pedig fogalma sincs róla, hogy már tudatában vagyok a nagy titoknak. Peter szerint megsértődne,hogy én elvonnám róla a figyelmet. Mármint a "székes csávó" szerepéről, hiszen én lennék a főhős nője, akit folyton meg kell menteni.

Dühös voltam rá, mégis valahol két pillanat között, mikor még a forró víz áztatta az arcom, és mikor már igyekezve szárazzá varázsolni magam a csapatom tagjai egyenként, örömittas tekintettel léptek be az öltözőbe, meglágyult a szívem, ahogy visszaemlékeztem a sietségére.
És talán az is nyomott a latba, hogy néhány barátnőm megjegyezte, hogy úgy ácsingózik odakint, mint egy hűséges kiskutya aki a gazdáját várja.
Lenyeltem a mosolyom a gondolatra, vajon mit mondanának, ha tudnák, hogy igazából pókom van és nem kutyám.

Mielőtt kiléptem volna a helyiségből ismét komorság álarcába burkoltam ábrázatom.
Akármi történt is, ami elszólította mellőlem, nekem tett ígéretet és ne higgye, hogy csak azért, mert szuperhős, kibújhat a felelősség alól.

-Gyors voltál!-hazudta mosolyogva, majd mellém lépve kezét nyújtotta felém, de én inkább zsebre tettem a sajátjaimat. Ez haragom ékesszóló bizonyítékául szolgált.
-Mi volt?-kérdeztem szárazon  a fekete fehér járólapok kockáit pásztázva.
-Csak egy idős nő.-vont vállat- Akit követett néhány fura alak.-hirtelen elnémult én pedig rá néztem, míg ő lesütött szemekkel ballagott tovább.-Aztán kiderült, hogy az unokái..- arca elvörösödött én pedig annyit kérdeztem:
-Mégis honnan szedted, hogy mások?
-Tudod.. izé a pókösztönöm súgta.-elhúzta a száját egy pillanatra.-Azt hittem, hogy kirabolják, vagy ilyesmi.,
-A pókösztön..-nevettem fel szarkasztikusan, mire ő vehemensen képessége védelmére kelt.
-Sosem téved!-vágta rá gyorsan én pedig felvontam a szemöldököm, unott képem megkoronázásául, mire hozzátette.-Vagyis néha igen, de  az is én vagyok. Attól vagyok ilyen éber, gyors, támadhatatlan és..-hangos puffanás volt mondatának záróakkordja, mivel a nagy gesztikulálás közepette nem vette észre a meglazult járólapot. Aztán pofára esett.
Én pedig elnevettem magam, majd kezemet nyújtva felsegítettem.

Óvatos pillantást vetett rám én pedig lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy mímelt haragom álarca tova tűnt. Lebuktam.
-Egy másik univerzumban vagyok, vagy tényleg rám mosolyogtál?-bökött oldalba játékosan.  Ismert már annyira, hogy tudta, ha valóban dühös vagyok, azt  egy nevetséges pillanat nem űzi el ilyen könnyen.

-Csak vigyázz, nehogy ismét tévedjen a pókösztön!-nevettem újra, s ölelésembe vontam a nálam kissé alacsonyabb fiút. Egy pillanatra elvesztem barna szemeiben, aztán ajkamon csókjának ízével léptem ki a tavaszi estébe.