MARVEL IMAGINES HUN

Ez segít túlélni

ToMaliah
Promt: "Rózsák. Ez édes. Mit csináltál?"

Ujjaim idegesen kutattak az aprópénz után a zsebemben, míg az idős hölgy a pultra tette a virágokat. Rúzsa ugyanolyan mélyvörös volt, mint a rózsák szirmai.
Megemelte szemöldökét, mire mély ráncokkal barázdált arca kisimult egy röpke másodpercre és az elkészített csokorra rakta tenyerét, mintha csak attól félne, hogy nincs nálam elég pénz és hirtelen felfogva, fizetés nélkül akarnék távozni az üzletből.
-Egy..egy pillanat!-bólogattam, majd pulóverem zsebéből végül előhalásztam egy bankjegyet, melyet nem is emlékeztem, hogy korábban odatettem volna.
A nő végigmért. A kassza csengése szinte zavarta a fülemet.
A visszajárót zsebre téve egy "viszlát"-ot motyogva sietősen távoztam.

Gyors léptekkel róttam az utcákat,  szívem egyre inkább vadul verte a bordáimat, s próbáltam tudomást sem venni az újságosbódéknál tucatjával visszaköszönő címlapokról, melyek hatalmas betűkkel hirdették, hogy ma reggel a barátságos és közkedvelt Pókember hány embert mentett meg a belvárosban égő házból.
Az már csak apró betűs megjegyzés volt mindegyiken, hogy a maskarás hős kis híján ott is hagyta a fogát.

Zavartan ráztam meg a fejem, s igyekeztem elűzni a kísértő emléket a szobáról, melyben a lángok körülzártak. Egy másodpercig a füst szúrós szaga az orromba kúszott, s elhomályosuló tekintettel el is tévesztettem a téglaépület lépcsőházát.
Az ajtó most is, mint mindig, nyikorogva adta meg magát, s utat engedett. Lépteim visszhangot vertek az apró térben, s míg felcaplattam két emeletnyit, azon imádkoztam, hogy Laura ne szedje le azonnal a fejem a történtekért.

A lakkozott ajtó mögül egy tompa "Azonnal nyitom!" mondat szűrődött ki kopogásom nyomán, s én felkészülve a támadásra, visszahúzódtam egy lépést.
De ahogy nyílt az ajtó, az imádott lány mosollyal az arcán üdvözölt, s invitált beljebb.
Arcul csapott a meglepődöttség,  a tanúsított közöny, s egy másodpercig hálát adtam az égieknek, hogy Laura ma bizonyára egy újsággal sem találkozott, hisz ezért is vagyok itt.
Ő betegeskedik, én pedig elhoztam a leckét.
 Csók helyett csak egy óvatos puszit nyomott arcomra, s ebben a röpke másodpercben is éreztem testéből áradó forróságot.

-Még mindig lázad van!-jelentettem ki a nyilván valót.-Menj vissza és feküdj le azonnal!-megjátszott szigorom, melyet aggodalomhullám indított útjára, megnevettette, de aprót bólintva eltűnt a szobája ajtaja mögött.
Én a nappaliba sétáltam és felkaptam az üresen álló kristályvázát a szekrényről, melyet az anyukája annyira imádott, s a konyhában némi vizet engedve bele, követtem a lányt, aki már takarórétegekbe burkolózva heverészett az ágyán.
Kíváncsi tekintettel méregette a virágokat, melyet az éjjeliszekrényére helyezett vázába raktam. Beleszagolt a levegőbe, hátha érzi az illatukat, de ajkáról csalódott sóhaj szakadt fel, majd kifújta az orrát, s rekedtes hangon fordult felém, míg én a könyveimet matattam a hátizsákomban.
-Rózsák? De édes. Mit csináltál?-a szokatlan orrhang, mely kísérte szavait, vicces keretet adott a kérdésnek.
-Én?-vontam fel a szemöldökömet mímelt meglepettséggel.-Nem hozhatok virágot a barátnőmnek csak úgy?
-De.-mosolyodott el halványan, s a ránk telepedő pillanatnyi csendben ott cikázott a fejemben a felém intézett kérés, mely napokkal ezelőtt hagyta el száját.

"Az, hogy másokra vigyázol Peter nem mehet rá a te épségedre. Hatalmas felelősség van a kezedben, de mit sem ér, ha az életedet adod valaki más hibájáért. Ha ilyen helyzet áll fenn, ígérd meg, hogy inkább a nagyokra hagyod a feladatot!"

Megértettem az aggodalmát. Nem sokkal előtte akkor tudatosult bennem mindez, mikor a leszakadt hídon ragadt civileknek próbáltam segíteni. Egy röpke pillanat volt. De majdnem agyon nyomott egy több tonnás betontömb. Miközben élő adásban közvetítettek.
Nem róhattam fel neki szavait. Csupán féltett.. Ellenkező esetben én is így tettem volna. Én is erre kérném.

-Szóval mivel kezdjük?-kérdeztem elűzve a komor gondolatfoszlányokat, majd ránézve tekintetem  az övével találkozott. S benne valami olyan furcsa fájdalmas kifejezést láttam, ami megmozdított bennem valamit.
-Nem szeretnél valamit elmondani Peter?
-Én..-szavaim félúton torkomon akadtak. Nem tudtam, hogy mondjam ki mindazt amit akarok, végül csak kiböktem.-Ma majdnem meghaltam..-arcán nyomát sem láttam meglepettségnek, pedig mióta beléptem a lakásba nem szólt egy szót sem én pedig örültem annak, hogy semmiről sem tud.

Aztán elmeséltem mindent.
A könyörgő kislányt, akinek a kutyája az emeleten ragadt, s amiért senki sem volt hajlandó visszamenni. Én megtettem, de az épületből nem a saját lábamon jöttem ki. Egy tűzoltó hozott ki a házból, mégis nekem köszöntek meg mindent, anélkül, hogy érdemes lettem volna rá.
Elmeséltem, hogy még mindig érzem a füst orrfacsaró bűzét noha már jó néhány órája történt az eset, s azt is elmondtam, hogy a mindent felölelő lángok még most is kísértenek.
Azt gondoltam, most majd tényleg neheztelni fog rám, de felült, s kezemet övéi közé vonva rosszalló pillantást vetett rám.
-Nem a kőkorszakban élek Peter, a hírek reggel mindent közvetítettek!-lesütött szemmel fixíroztam a halvány huzatot a takarón. Megint élő egyenesben estem pofára.-Nem is tudom mi bánt jobban, hogy azt hitted vak és idióta is vagyok, vagy az, hogy nem hívtál fel közvetlenül ezután, hogy te mondd el..-hangja egy pillanatra elhalkult s tekintetébe visszaköltözött a bágyadt szomorúság.
Ajkaimhoz vonva kezét egyik tenyerét, majd a másikat csókoltam meg.
-Ne haragudj.-motyogtam magamba szívva bőrének illatát.
-Legközelebb nem fordulhat elő ilyesmi mi lesz ha nem lesz ekkora szerencséd és..-egyre kétségbeesettebbül zengő szavait egyszerű, nyugodt hangon szakítottam félbe.
-Én mindig megmenekülök Laura.
-Miért vagy biztos ebben?-tekintetének tükrében megláttam magam, s hagytam hogy egy röpke másodpercig körülöttünk cikázzon a kérdés.
-Mert tudom, hogy te itt vagy nekem és ez segít túlélni.