MARVEL IMAGINES HUN

Ultron bosszúja

Kèrte:babyybrunette
Promt:"Sajnálom.Tudom,hogy nem elèg,de itt vagyok!"

Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ, az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL" kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd halvány fénycsíkot maga után húzva termett ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett 'P' betűt és akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.- színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet, közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy helyet foglalt néhány centire tőlem. Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam? Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben, de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony, vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!