MARVEL IMAGINES HUN

Utolsó pillanat

Októberi írás, amit fióknak ítéltem de végülis miért ne?

Promt:"Ezért maradt üres a világom az utolsó pillanatomra"

Megj: *Ragna egy OC karakter, aki Hádész lánya. Nem kíván az Alvilág ura lenni épp ezért a Földön tevékenykedik és életeket ment meg, melyet a papája nem néz túl jó szemmel, majd ő is a Földre látogat és végzetes lépésre kényszeríti a lányát.
(Ragna látja az emberek halálát a születésük pillanatától fogva, irányítja a sötétséget és ő maga is eggyé válhat vele.) Egy a filmekben nem.látható csatában életét veszti, de a Wakandai harcban (Végtelen háború) visszatér.*

Az idő lelassult s szűnni nem akaró borzalmas csönd fonta ölelésébe a vidéket. S a több száz ember némasága fojtogató félelem satujába fogta az elmém.  Egyetlen pillanat volt. Egyetlen döntő pillanat, melytől már régen rettegtem.  Más körülmények között azt mondtam volna, mindaz, ami történik jelentéktelen kis semmiség, mégis mindenki tudta, valami most örökre megváltozik. 

Pedig ez sem tűnt különbnek  bármely eddigi harcnál. Gonosz erők a Föld ellen? Az emberiség megmentése? Kezdett rutinmunkává szelídülni. A közembernek sem volt már furcsa semmi. 
Óriás repülő  fánk? Ugyan, mi az nekik, ha láttak már óriás páncélos rozmárokat szárnyalni az égen.
Nem lepődtek meg rajtuk, csupán féltek tőlük, de a félelem fellegeit hamar elűzték a remény napjának sugarai. 

Akkor már nem csak a Disney mesék szóltak dicső megmentőkről, hisz bátran idézhettük a narrátor szavait akár a Herkulesből:
„Réges régen az ókori Görögországban, Istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön.”
A különbség csak annyi volt, hogy túlléptük a határokat, s a modern kor hősei lettünk, mágiával, szuper-fegyverekkel, páncélokkal és csodakütyükkel. Meg persze nekünk is voltak saját isteneink, de ez már más lapra tartozik. 

Mi ott maradtunk reménysugárnak, bármi történt is a világban és bár követtünk el hibákat, mégis  lábunkat megvetve egymást segítve dacoltunk az ellenszéllel, hogy jobb, élhetőbb és biztonságosabb világot teremthessünk. 

Olykor elpusztíthatatlannak képzeltük magunkat, s ilyen alkalmakkor a valóság előszeretettel tiport minket a mocsokba, csakhogy belénk törölhesse a lábát.
Hogy ráébredjünk, nem vagyunk tökéletesek,halhatatlanok, de még sebezhetetlenek sem.

S van egy dolog, amit végső soron mi sem tudunk kikerülni.
A végzetet. 

Ez volt az a gondolat, ami átvillant akkor az agyamon.
Az utolsó alkalommal, mikor láttam egy Istent az Alvilág kérlelhetetlen karmaiban vergődve a feledés homályába veszni. 
Nem csak azért, mert a lángtenger épp csak kialudt a talpam alatt, s a betontömeg, mely egy pillanattal korábban még mint nyitott száj pengeéles fogakkal sötéten tátongott előttem, készen arra, hogy engem vagy bárki mást is elnyeljen, aki segíteni próbál, hanem azért is, mert Ragna az első pillanattól fogva tudta a végét. 

Hádész leányának sorsa már születésekor megpecsételődött, s a rebellis viselkedés, melyet alkalmazni próbált, hogy  megkerülje a kőbe vésett tényeket, végül csupán elősegítette a fátumát. 
Bár tudtuk, nem halt meg, mégis azzal, hogy valaki más életéért cserébe saját apját áldozta fel, automatikusan átvette a stafétabotot a holtak őrének posztjára, s a Halál új Istennőjét kötelezettsége elszakíthatatlan rablánccal kényszerítette a őrhelyére. 

Ő már előtte érezte. Érezte a saját vesztét és bár tilos volta ellenére meg akarta velem osztani az enyémet, melyre korábban oly sokszor kértem már.
Előbbi kudarcba fulladt próbálkozások idővel elmaradtak, s megbékéltem mindazzal, amit a talán létező feljebbvaló kirótt rám, s nem nyaggattam többé azzal mikor temethetnek majd akik szeretnek. 
Évek sora telt már el azóta, hangja mégis a fülemben csengett minden egyes nap, s a dátum későbbiekben szörnyűbb és fájóbb rémálmokban kísértett, mint korábban bármikor.