MARVEL IMAGINES HUN

Trónra születettek

SaraMoosechester

Promt:"Tudom, hogy fáj, de ez az idő múlásával, majd javulni fog."
Szavak:csók, ölelés, nevetés, szerelem.

Csak kábán meredtem a tükörre. Levegő után kapkodva, s fulladozva a saját könnyeimben.
Szőke tincseim izzadtságtól nedvesen tapadtak homlokomra és nyakamra is. Ajkaim remegtek, ahogy szaggatott sóhaj szakadt fel belőlem.Aztán megláttam őket.
A vörösen izzó szemeket, melyek gúnyosan bámultak rám az ezüstözött üveglap másik oldaláról. A karmaimon megcsillant a fáklya tüzének tompa fénye. Tekintetemet ujjaimon ülő pengeéles körmök és a tükörben rám leső szemeim között ingattam.
Aztán felharsant az a rég hallott gúnyos kacaj.
-Oh te szörnyeteg!-tükörképem mögött az árnyékokban fodrozódni látszott a sötétség. Hela lépett ki a feketeségből, s tekintete ajkaival együtt nevetett rajtam.-Odin lánya..-úgy köpte ki a szavakat, mintha csak sértések volnának. A valótlan árnyalak képmásom vállára téve kezét, annak fülébe súgta a mondandóját, s bár tudtam, az egész csak a képzeletem gonosz tréfája, mégis olyan volt, mintha az a némber mellettem állt volna.-Már most is szörnyetegnek látod magad! Hát mit mondanál, ha az az idióta nem szabadít ki az átkomból, mielőtt teljesen az uralma alá hajt?-gonosz nevetését visszaverték az aranyfalak.-Ha látnád milyen lennél most? Már, ha egyáltalán maradt volna belőled valami emberi, amit még ez érdekeljen!-ujjait tükörképen arcán táncoltatta végig, s annak fehér bőrét magába olvasztotta valami sötét erő, mely az egész testére terjedni látszott. A pusztító éjszínű métely, mely a szőke hajat fénytelen fakó szürkére festette, hegyes, megsárgult agyart s szarvakat varázsolt a lányra a tükör másik oldalán.
Az pedig még csak nem is moccant, nem védekezett. Én csak akkor vettem észre, hogy üvöltök.
-NEM! NEM LEHETEK ILYEN! NEM LEHETEK ILYEN!-próbáltam elnyomni a gondolataimban cikázó szavakat, melyek Hela hangján szóltak.

-Már most is ez vagy!

Megfagyott ereimben a vér és elsötétült körülöttem minden.
Aztán öklöm alatt darabokra tört a másik világ, s a hajszálrepedések megsokszorozták a rám meredő vörös szemeket. Összeroskadtam a tükör előtt és nem tudtam uralkodni az újra feltörő zokogáshullámon. Még akkor sem, mikor kinyílt az ajtó és sietős léptek zaját hozta magával a csend.
-Liv!-erős karok kényszerítettek rá, hogy eltakart arcom elől leeresszem tenyereimet, de én ellenálltam.
-NEM! NEM NÉZHETSZ RÁM! SZÖRNYETEG VAGYOK!-kiabáltam, miközben az érkező illata az orromba kúszott, s ez még hevesebb tiltakozást váltott ki belőlem.
-Liv!-nevem szájából úgy hangzott, mintha egy angyal zengene megváltó imát, s mikor újra kimondta, rájöttem, hogy kimerült vagyok egy újabb harchoz. Szemeimből szakadatlanul folytak a könnyek, de végül hagytam, hogy Loki mellkasára vonva öleljen magához. Hevesen kalapáló szíve összhangra talált az enyémmel, s ebben a dübörgő dallamban emlékeimbe idéződtek korábbi szavai.
„Tudom, hogy fáj, de az idő múlásával ez javulni fog."
-Sosem voltál szörnyeteg!-kissé eltolt magától, hogy lássa az arcomat. Én elvesztem jégkék szemeiben. Aztán, mikor láttam a benne szilánkokra törő aggodalmat, elszakítottam róla a tekintetem.
-Azért jöttél be, mert mindent hallottál?-kérdeztem halkan, mire ő lemondó sóhajt eresztett el.
-Csak most ért véget a megbeszélés a világokról.-felelte szárazon.-Hamarabb kellett volna jönnöm!-finoman emelte meg az államat, kényszerítve engem, hogy újra rá nézzek. Egykor fehér bőre helyén, most szimbólumokkal ívelt fagyos alabástrom kékség honolt, melyben úgy nézett ki, mintha egy rosszul festett szobor térdelne előttem. Szemei vörösen tekintettek rám.
Rég volt rám akkora hatással a múltam, hogy ő felidézze valódi arcát. Ajkai szólásra nyíltak, de mutatóujjam gyengéden szájára tapasztottam.
-Kérlek, ne mondd ki!-hangom elcsuklott. Nem lennék képes újra azt hallani tőle, hogy kettőnk közül ő a bestia. Arca megenyhült egy pillanatra, mintha csak azt akarná kérdezni, „Felfogtad hát nekem milyen érzés, hogy ezt teszed magaddal?", de a csend, mely ránk telepedett nem hallott tőlünk újabb szavakat.
Loki ujjainak égető hűvösségét arcomon éreztem. Aztán ajkaink összeforrtak egy csókban.
Amikor eltávolodtam tőle, bőre mintha leolvadt volna róla, s újra régi önmaga volt. Kivéve a vörös szemeket.
A tükör felé fordult és azt kérdezte:
-Tudod, mit látok?-követtem a pillantását és figyeltem, ahogy milliónyi vörös szempár néz vissza rám. Megráztam a fejem.-Trónra született uralkodók kirívó jelét, mely akaratlan is összekapcsol két világot.-ajkai csókot hintettek homlokomra. A következő pillanatban pedig zöld szemeim sokszorozódtak meg a szilánkokra szakadó valóságban.
Felnéztem az ébenfekete hajú Istenségre, akit mindig is lelkem másik felének láttam, s szelíd mosolya életre hívott belőlem egy pimasz megjegyzést.
-Most, hogy mondod.-helyeslőn a képmásomra bólintva rá mutattam.-Igen én is látom azt a szőkét a másik oldalon, itt pedig vagyok én. A két trónra született.-incselkedő tekintete visszatükröződött az üvegen túli világból.-De van ott még valaki.-közelebb hajoltam az összetört tárgyhoz, mintha csak jobban szemügyre akarnám venni.
-A harc Istennője most párbajra hív hát egy jégóriást?-szavai átzengtek a tudatomon, s egész lénye önmagához vonzott. Ez volt a mi szerelmünk. Két száműzött világ, melynek önjelölt szörnyetegei egymásra találtak, s egymásba olvadva váltak valami jobbá. Ezek voltunk mi, akik a magunk szörnyeteg szemével mindig csak a ránk találó szépségnek láttuk a másikat. Így voltunk egyek. Így voltunk önmagunk.