MARVEL IMAGINES HUN

A bizalmatlan

Promt:"Nem mondhatsz olyan dolgokat,amik miatt meg akarlak csókolni."
Kèrte:babyybrunette

Halk kopogás törte meg a csendet az ajtómon túlról.
Oda fordultam és láttam, ahogy belép Anyu, tenyerét a vezeték nélküli telefon mikrofonjára tapasztva.
-Peter keres!-jelentette ki.-Azt mondta fontos!-közelebb lépett volna, de egyetlen kézmozdulattal megtorpanásra kényszerítettem.
-Most nem érek rá!-böktem hanyagul az előttem elterülő könyvekre, mire Anyu vette a lapot és a füléhez emelte a készüléket.
-Sajnálom, most sok a dolga.-szólt bele, majd egy apróbb szünet után elköszönt a vonal másik végén beszélőtől. Aztán, mielőtt kilépett volna a szobámból, még visszafordult.-Miért nem ér el téged a mobilodon Joe? Talán lemerültél?-fürkészett kíváncsi tekintettel én pedig csak vállat vonva megemeltem a telefonom és bekapcsoltam a képernyőt felé irányítva mutattam, hogy semmi baja a szerkezetnek.
-Nem, nincs lemerülve.-nem néztem rá, de szinte láttam magam előtt azt a furcsa kifejezést az arcán. Azt, mikor latolgatja magában, rákérdezzen-e a problémára, vagy inkább hagyja, hogy majd én mondjam el. Nem kérdezett.
-Csodálkoztam is, hogy ilyenkor telefonál. Azt hittem, hogy még ebben az időben gyakornokoskodik Mr. Stark cégénél.-jegyezte meg, aztán magamra hagyott a levegőben cikázó szavakkal. Én pedig legszívesebben utána szóltam volna.
"Sokáig én is ezt hittem."

~~

Egy hét telt már el, mióta először hazugságon kaptam Peter Parkert.Hosszú napok óta fájt. Csalódottnak, sőt sokkalta inkább elárultnak éreztem magam.
Sosem feltételeztem, hogy Peternek akadnak előttem is titkai, vagy legalábbis azt nem, hogy a lelepleződésüktől félve inkább képes többször egymás után a szemembe hazudni, minthogy annyit mondjon; Ne haragudj, nem bízom benned!
Talán kegyetlennek hangoznának a szavak, de nem fájnának ennyire.

~~

Épp azt kérdeztem a srácoktól, nincs-e kedvük átjönni és megnézni valami jó kis horrort, hogy kitörjünk végre a dolgozatok és a tavaszi bálra való készülődés stresszes időszakából, mire mindketten inkább lemondták. Ned az anyjára, Peter pedig a gyakornokoskodásra hivatkozott én pedig tudomásul vettem, hogy ma egyedül nézek szembe egy sereg zombival, vagy démonnal attól függően, mire is esik a választásom.
Elköszöntem a  fiúktól, aztán mielőtt elindultam volna haza, még beszaladtam a mosdóba.
Még jót is tett az a néhány perc, hisz nem kellett a tumultusban kiverekednem magam a szabadba és legalább a tömött buszok is elmentek már, így nem kell nyomorognom a tömegközlekedési járművön.
A folyosó üres volt, amikor kifelé sétáltam. Aztán a hosszas csendben meghallottam egy halk beszélgetést. Befordultam a sarkon, aztán rögtön vissza is léptem a szekrények jótékony takarásába és szemét módon kihallgattam a két legjobb barátom fojtott hangú beszélgetését.
Nem is tudom igazán mit vártam. Talán csak reménykedtem benne, hogy hallok valami negatívat az egekig magasztalt Liz-ről, mely megerősít végre abban, hogy az a lány egyáltalán nem különlegesebb nálam. Hogy nem olyan szép és okos.
vagy azt gondoltam, talán meghallok valamit magamról abban a néhány mondatban. Valami olyat, amit sosem akarnák, hogy meghalljak.
-Azóta sem hívott Stark?-kérdezte Ned hangjában izgalommal vegyült csalódottsággal.
-Megmondtam. Ő sosem hív, csak ha valami hülyeséget csinálok, vagy valami olyat, ami neki nem tetszik.-sóhajtott Peter lemondóan én pedig nem értettem ez mit jelent. Bár igaz, csak kezdetekben volt annyira belelkesülve a gyakornoki lehetőségtől és ecsetelte milyen király egy ilyen csapathoz tartozni, aztán ezek a beszélgetések szép lassan eltűntek a mindennapjainkból, de én csak azt hittem csupán azért, mert nem bíznak rá olyan eget rengetően nagy feladatokat.-A torony portása legutóbb azt hitte cserkész vagyok és sütit árulok. Pedig nem is volt nálam semmi.-hallottam, ahogy becsapta a szekrényét, aztán azt a jellegzetes reccsenést, amivel a fémváznak támaszkodik. Aztán Ned nevetése visszhangzott a folyosón.
-Pedig inkább olyan pizzafutár alkatod van.-mondta, aztán Peter "Fogd be Ned!" felkiáltása után elült a kacarászása.-Akkor ma is csak járod a várost céltalanul, hátha lesz valami?-kérdezte kíváncsian.
-Aha.
-És mi lenne, ha mégis felugranál Joe-hoz?-nagyot dobbant a szívem és még inkább összpontosítottam a beszélgetésre. Még mindig nem értettem mi ez az egész, de önmagamban mantráztam a "mondj igent"!
-Nem lehet.-válaszolta Peter.-Nem akarom, hogy kérdezősködjön. Tudod milyen hajthatatlan. Aztán mit mondanék neki, ha arra volna kíváncsi, miért nem vagyok Starknál?
-És mi lenne ha elmondanád neki az igazat?
-Megőrültél?-Peter ideges hangjától megrémültem kissé.-Már miért mondanám el neki? És ha véletlenül elkotyogja valakinek?-olyan hangsúllyal tette fel a kérdést, mintha magától értetődő volna, hogy nem vagyok képes tartani a szám. -Így is elég, hogy te tudsz erről az egészről és majd Liz fog. Másra nincs szükségem.
Ahogy felfogtam a szavait, valami elszakadt bennem. Nem tudtam mit kezdjek magammal és úgy döntöttem, hogy nem akarok ott maradni. Nem akarok többet hallani. Igaz a mondás a hallgatózásról. Mindig visszaüt az, amit hallasz.
Kiléptem a szekrény mögül és szemlesütve lépkedtem el a meghökkent barátaim mellett.
-Joe? Azt hittem már leléptél!-fordult felém Peter kifejezetten azzal a hangszínnel, mely önmagában is árulkodik arról, hogy valamit egész biztosan szeretne elhallgatni.
-Leléptem.-sétáltam el mellettük egyszerűen, köszönés nélkül.