MARVEL IMAGINES HUN

Levelek

Kérte:babyybrunette

(BOCSI MUSZÁJ VISSZARÁZÓDNOM! SZÓVAL AZ ELKÖVETKEZENDŐ BORZALOM CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASANDÓ! SEMMI FELELŐSSÉGET NEM VÁLLALOK AZ ESETLEGESEN KELETKEZŐ KÁROKÉRT ÉS TRAUMÁKÉRT!)

Promt:"Mosolyogj,mert most igazán szükségem van arra, hogy lássam a mosolyod!"

A folyosón pislákol a lámpa. A mozgásérzékelő nyilván megint gallyra ment benne. Holnap meg kell kérnem Scottot, hogy próbáljon meg kezdeni vele valamit. Ismét.

Igyekszem száműzni a gondolatot, hogyha Stark itt lenne, már rég megoldotta volna a gondot. Nem akarok rá gondolni, mert akkor más is eszembe jut.

És elkéstem..

A kelleténél gyorsabb léptekkel sietek a szobám felé, s ahogy becsapom magam mögött az ajtót, már szívem a torkomban dobog és már pontosan tudom, mit fogok tenni. Azt, amit ezerszer megfogadtam, hogy nem csinálok többé.

Az íróasztalról lesöprök mindent. Az akták szétszóródnak a padlón, a kávéscsésze pedig tompa zajjal darab okra robban. A szék lábai alatt súrlódnak a szilánkok, ahogy leülök.

A zsebemben keresem az apró kulcsot, pont, mint régen. Egy pillanatra kihagy még mindig veszett ütemben kalapáló szívem, mert azt hiszem elhagytam, aztán leesik, hogy nem ott tartom.

A kis zsinór, melyen nyakamba fűztem az apró tárgyat, megadóan oldódik ki ujjaim nyomán.

Az íróasztal legalsó fiókját kihúzva először csak a kacatokat látom. Az elemlámpát, a néhány tartalékgyertyát és egy elektromos vackot, amit még Sam sózott rám régen..

Ha más belekukkantana a fiókba, neki ugyanolyan ócskaságnak tűnne az a kopottas kis fémládika is, amit én keresek.

Ahogy a kezembe fogom leporlik róla a méregzöld festékmorzsalék még egy kis darabja. A hűvös anyag érintése keserű emlékeket ébreszt. A ládika szinte súlytalan, ha megrázom csak valami tompán zörög benne, de a közember azt hinné, hogy ugyanolyan üres és jelentéktelen belül is, mint amilyen a külseje. Pont olyan, mint mikor a posta meghozta apám hátramaradt holmijával együtt a részvéttávirat mellé csomagolva.

A zár hangosan kattan, a fedél pedig felcsapódik. A félbehajtott papírok rugóként pattannak fel, rajtuk elmaszatolva az én macskakaparásom nyomai.

Egyet veszek először magamhoz. A legfelsőt. A dátum rajta elég régi ahhoz, hogy rosszabb embernek érezzem magam annál, mint aminek tartanak. Csak néhány hónap telt el. Néhány hónap, hogy Thanos csettintése nyomán elpusztult az univerzum fele én pedig elkezdtem feljegyzéseket gyártani, leveleket, hogy mi az ami történt azóta, mit érzek és mit akartam elmondani...

Megszámolom a lapokat. Csak felületesen. Már lassan az ötvenediknél tartok. Tekintetem átsuhan a szavakon, csak egy-egy villan fel előttem tisztán.

"Kedvesem", "Hiányzol", "Sajnálom", "Vigyáznom kellett volna rád".

És amikor meglátom a századik"szeretlek"-et, megfogom a papírköteget és miszlikbe szaggatom.

Sok elfecsérelt szó, sok elpocsékolt idő és a legtöbb szenvedés azért, mert nem voltunk képesek megállítani azt, akit kellett volna.

Hónapokkal ezelőtt megfogadtam, hogy nem lesz több üzenet, nem lesz több feljegyzés, hogy tovább kell lépnem, ha már mindenkinek ezt hajtogatom, de minden alkalommal, mikor becsukom a szemem csak azt látom, hogy egyik pillanatban még ott van aztán már mintha sosem létezett volna.

Nem azért nem írok, mert nincs mondanivalóm. Épp ellenkezőleg. Millió módon akarok bocsánatért esedezni, vagy vezekelni mindazért, ami a számlámra íratott, de tudom, hogy semmi értelme. Akinek olvasnia kellene úgysem jöhet vissza.

A dobozka alján, cicomás keretbe foglalt kép. Az egyetlen dologról, amiért érdemes volt küzdeni. Az egyetlen emberről, aki tartotta bennem a lelket akkor is, mikor magamba akartam roskadni.

Nem bírtam felvenni a keretet. Szinte rettegtem attól, hogy eltűnik róla a nő és nem látom a szemében azt a töretlen hitet, melyet egy örökre megfagyott emléken át is képes magából árasztani.

-Sajnálom!-mondom ki hangosan és valahol tudom, hogy nevetségesen kellene éreznem magam miatta, de nem megy.-Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni! Nekem kellett volna elmennem.. Ha belegondolok élnem sem szabadna már.-elfordítom a tekintetem, először a rozoga ablakra, majd a földön heverő papírosokra. A cafatokra. A darabokra magamból. Aztán a képre. - Csak mosolyogj, mert most igazán szükségem van arra, hogy lássam a mosolyod!-kezem esetlenül nyúlna a tárgy felé, de megfagyok a mozdulatban. - Hisz már csak ennyi maradtál nekem. Egy mosoly a fényképen. És egy tátongó űr a szívemben.