In love with a ghost(JK) ~Befejezett

11.rész

Jungkook olyan közelről nézett a szemeimbe, hogy az orrunk majdnem összeért. Vágyakozva néztem vissza rá, közelsége hívogató volt. Legszívesebben nekiestem volna, addig csókoltam volna, míg levegő hiányában meg nem fulladok, de nem tehettem. Valami nem engedte, és ha a tekintetét láttam, tudtam, hogy az, amit én érzek őbelőle hiányzik. Ő csak nézett rám, semmit nem mondott, arca sem rezdült meg. Nem bírtam tovább. Muszáj azokra az ajkakra tapadnom, olyan hívogatóak voltak, olyan csábosak és bűnösek. Szemeimet lehunytam, és egyre közelebb hajoltam, mikor a homlokomnál fogva visszatolt az eredeti helyemre.

-Jungkook, mi...

-Nem lehet. - suttogta szomorú tekintettel. - Nem lehet Yoora. Tönkretennénk mindkettőnk életét.

Nem lehet. Nem lehet....nem lehet....

Szemeimet pillanatok alatt kinyitottam, és szorosan vissza is csuktam őket, amint tudatosult bennem, hogy ez az egész álom volt. Jungkook nem jelentkezett az eset óta, szóval kizárt dolognak tartottam, hogy ilyen közel lehessek hozzá a valóságban. Illetve azt is nevetségesnek gondoltam, hogy szeressen engem.Ő nem szeret engem. Szimplán csak felügyel rám, mert ez a feladata.

-Kisasszony. - zökkentett ki valaki a gondolataim közül. Felpillantottam, mire az orvosommal találtam szemben magamat. Egy idős férfi volt, már lassan közel a nyugdíjhoz. Mégis, elmondása alapján, ha eljön az ideje sem fogja itthagyni a kórházat, mert szeret itt lenni, őt már csak a halál tudja innen elvinni.

Halál...vajon milyen érzés lehet? Jelen pillanatban rettenetesen szerettem volna megtapasztalni, hiszen az életemet romokban éreztem. Donghyun olyan volt mint egy frissen kibontott csokoládé, a csomagolása szép volt, de már csak akkor jöttem rá hogy romlott, mikor belekóstoltam. A családom számított rám és erre a házasságra, az ő szülei is boldogok voltak. Én voltam csak ennyire szerencsétlen. És ha apa igazat mondott, és nem enged vissza a lakásunkba, akkor Jungkook személye is megszűnik az életemben. Nem bírtam jelenleg az életet.

-Hallotta? - kérdezte az orvos, óvatosan megrázva a vállamat. Felpillantottam rá, és aggódó tekintetével találtam szemben magamat.

-Tessék? - kérdeztem vissza, mert nem voltam biztos benne, hogy az utóbbi pár másodpercben vajon beszélt e, vagy sem.

-Azt mondtam, hogy elvégeztem a vizsgálatokat, és örömmel jelentem be, hogy hazamehet. Azért a pihenés még mindig javasolt, de már nem szorul kórházi ágyra. A kedves férjéről nem mondhatom el ugyanezt, neki még van hátra a gyógyulásig, de már a jó úton halad.

-Köszönöm. - álltam fel, majd magamhoz vettem a táskámat. A ruháimat már reggel felvettem, valahogy számítottam rá, hogy ma már elhagyhatom ezt a kellemetlen helyet, és Donghyun jelenlétét. Mikor felébredt, akkor csak egyszer szólt hozzám, mondván ha valakinek bármit is mondani merek, akkor biztosan megkeserülöm. Csak hallgattam, nem volt sem erőm, sem kedvem vitatkozni vele. Nem akartam sokáig tűrni neki, már elgondolkodtam azon, hogy beadom a válópert és beszélek apával arról, hogy kerüljük el messzire ezt a családot.

Sajnos elkéstem vele...

Direkt nem szóltam apának, hogy kiengedtek, azt akartam, hogy mielőtt még intézkedik, egy utolsó pillantást vethessek a lakásra. És a fiúra. Aki habár megígérte, hogy mellettem marad, és megóv mindentől, cserben hagyott.És habár cserbenhagyott...Én mégis szerettem.

Éppen ezért sietve haladtam előre, azon gondolkodva, ha megtalálom mit mondok neki. Számonkérem, hogy miért nem előzte meg ezt az egész problémát. Vagy talán azért, mert kegyetlenül megverte a férjemet. Vagy talán elmondom neki apám döntését, amely szerint el kell hagynom a helyet, a saját biztonságom miatt. Hogyan mondjam meg neki, hogy az én biztonságom pontosan hogy ott van?

Vegyes érzelmekkel álltam a bejárati ajtó előtt. Nem tudtam mi fog odabent fogadni. Nem tudtam, mit csináljak ha találkozok vele. Itt van egyáltalán? Kulcsomat belehelyeztem a zárba, viszont az valamiért nem mozdult. Akármerre próbáltam forgatni, nem használt. Ekkor esett le, hogy az ajtó bizony nyitva van. Óvatosan nyitottam be, attól tartva, esetleg olyan látok amit nem akarok. Apa azt mondta, minden fel lett túrva, borogatva, éppen ezért egy katasztrófára számítottam, összetört bútorokra, szétszaggatott ruháktól kezdve, vérfoltokon át mindenre. De semmi ilyet nem találtam. A lakás csillogott-villogott, minden a helyén volt, szép rendben. Egy karcolást sem láttam sehol, még a padlón is magamat láttam, annyira tiszta volt. És csendes. Túl csendes.

Letéve a cuccaimat beljebb merészkedtem, azonban mindenhol ugyanaz fogadott. Csend, tisztaság és üresség. Mintha nem lenne itt senki. Azonban belül, a lelkem mélyén valami szólt. Valami azt sugallta, menjek be mindenhova, addig ameddig nem találok valamit. Nem hagyott nyugodni a gondolat, én pedig hallgattam rá, és mindenhova benéztem ahova csak tudtam. A hálónk maradt utoljára. Óvatosan oda is benyitottam, és először még nem is láttam semmit. A szobában félhomály uralkodott, és habár a szemem hozzászokott a kevés fényhez, én mégis nyúlni akartam a villanykapcsolóért, hiszen zavart a félsötét, ráadásul az egész egy kissé ijesztő volt számomra. Már majdnem elértem a kapcsolót, amikor valaki megszólalt, az én kezem pedig megállt a mozdulatban.

-Ne. - suttogta erőtlenül. - Jó így.

Ijedten kaptam a fejemet a hang irányába, és félve, de beljebb merészkedtem, mert tudni akartam ki van ott. Volt bennem remény hogy esetleg Jungkook lesz az. És belső imáim meghallgatást nyertek.

-Jungkook? - kérdeztem, amint közelebb értem hozzá. A fiú a sarokban kuksolt, a térdei felhúzva, karjával átkulcsolta lábait, és a nevére felemelte a fejét. Az én szívem pedig belesajdult abba, amit láttam.

-Hát visszajöttél. - szólalt meg olyan hangon, amilyen még soha nem hallottam tőle. Fájdalmas volt és szomorú, tisztán kivehető volt belőle a fájdalom. Össze volt törve. Ahogyan én is.