In love with a ghost(JK) ~Befejezett

10.rész

-Yoora, jól vagyok! - tolta el gyengéden Jungkook a kezemet az arcától, miután harmadjára fogtam meg. - Már jól vagyok! 

-Jungkook. Fél órával ezelőtt még nem ezt mondtad. Ennyi idő alatt nem lehet meggyógyulni. 

-De én szellem vagyok, amilyen hamar jött, olyan hamar is ment. Mondom, hogy minden rendben van, nem kell aggódnod miattam. Inkább amiatt kéne aggódnod, hogy mit fog szólni Donghyun ahhoz, hogy szó nélkül leléptél az autójával, egyedül hagyva őt? 

-Nem érdekel. - vontam vállat, és hogy őszinte legyek, komolyan gondoltam. - Elvitt vacsorázni, hogy ott mindenki előtt megalázóan viselkedjen velem, végig a telefonján szórakozzon és aztán magamra hagyjon mikor már az ételt is megkaptuk. Szerintem teljesen jogos amit csináltam, ráadásul fontosabb vagy nekem, és...

-Hogy mondod? - vonta fel Jungkook a szemöldökét fülig érő mosollyal a fején. 

-Mit? - kérdeztem vissza, százszor megbánva, hogy egyáltalán kinyitottam a számat, és elszóltam egy ilyen dolgot. Ki tudja ezek után mit fog gondolni, vagy rosszabb esetben csinálni...

-Mit mondtál, mi vagyok? - kérdezte szórakozottan, mintha nem hallotta volna elsőre hülye megszólalásomat.

-Én? Semmit. - ráztam meg a fejemet és éreztem, arcom egyre csak pirosabb lesz a kellemetlen szituáció miatt, és Jungkook tekintete miatt is, amely annyira áthatóan nézett rám, hogy szinte a lelkemig hatolt vele. 

-De, de tudom hogy mondtál valamit. Mit is mondtál? Hogy fontos vagyok? 

-Mi? Dehogy! Te? - nevettem fel erőltetetten. - Hogy lennél már nekem fontos? Csak aggódtam miattad, aztán gondoltam hazahozlak, ne gondolj semmi többre. 

-Hát persze. - dőlt végig nevetve az ágyon, miközben lecsukta a szemeit. - Persze, persze. 

-Hallgass! - fordultam vissza dühösen, és kisiettem a szobából, egyenesen a kínos beszélgetés elől. Hogy lehetek ennyire felelőtlen és buta? Férjes asszony vagyok, nem szabad Jungkookról helytelen gondolataimnak lennie. Nem helyes! 

A konyhába érve öntöttem magamnak egy pohár vizet, és az ablakon kifelé bámultva kortyolgattam. Mióta is voltunk mi házasok Donghyunnal? Olyan két hónapja talán? Az első két hét olyan volt számomra, mint egy álomvilág, mint egy mesebeli romantikus történet. Rózsaszín köd, csupa boldogság és szerelem. És most mi volt velünk? Folyamatos feszültség, veszekedés. És..tudtam hogy valami nincs rendben vele. Valamit titkol. Sosem engedte hogy megnézzem a telefonját, hogy bemenjek hozzá a munkahelyére. Későn járt, korán ment, alig volt itthon, ha haza is jött, velem többnyire nem is foglalkozott. Ha Jungkook nem lett volna mellettem, a magány és az egyedüllét felemésztett volna. El voltam keseredve, és már bántam hogy előrébb tartottam az üzletet a saját érzéseimnél. De hát olyan szép és barátságos csomagolása volt, ki gondolta volna hogy egy ilyen embert takar magában? 

-Min gondolkodol? - jelent meg mögöttem Jungkook, óvatosan megfogva a két vállamat, és maga felé fordított. - Mondd el. Mi bánt? 

-Nem gondolod komolyan, hogy a szerelmi életemet pont neked fogom elmondani? - mosolyogtam szomorúan. 

-Miért ne mondhatnád el nekem? - kérdezte vállat vonva. - Én szívesen meghallgatlak, időm mint a tenger, ráadásul minden titkod biztonságban van nálam. Úgysem tudnám elmondani senkinek. Na, mesélsz nekem? - hajolt le egy kicsit, hogy szemei egy vonalban legyenek az enyémekkel. 

-Donghyun jár az eszemben. - böktem ki, mire ő furcsán nézett rám. - Nem tudom miért, kezdem elveszíteni a bizalmamat vele szemben. Olyan, mintha valamit titkolna előlem, mintha valamit nem akarna nekem elmondani. És...kezdem azt érezni, hogy akit igazából szeretek, az nem is ő, han...