In love with a ghost(JK) ~Befejezett

17.rész

Csendben üldögéltem a kanapén, miközben anya zokogását hallgattam. Apa folyamatosan telefonált, próbált keresni, kutatni, menteni amit lehetett. De nem volt kiút. Apa ugyanolyan csapdába esett bele mint én, csak őt Donghyun apja verte át. Világossá vált számunkra, hogy az egész meg volt tervezve, és az első pillanattól kezdve kamu volt az egész házasság, az egész közös üzletelés. Apa minden követ megmozgatott, hogy helyreállítsa a dolgokat, viszont én nem tudtam semmi emberit produkálni. A hangomat mintha kivágták volna, az elmémet mintha kiszívták volna, a testem pedig önálló életre kelt, vagyis inkább halt, mivel nem tudtam már megmozdítani semmimet.

Utáltam az életet. Mindent és mindenkit. Csalódott voltam, összetört és magányos. Fájt kívül, fájt belül. Amikor nem fájt, üres volt. Sehogy nem volt jó, semmi nem volt jó. Elegem volt, nem bírtam elviselni többet. Nem tudtam cipelni a súlyt, megbírkózni több megalázással és fájdalommal, keserűséggel és bánattal.

Én nem így képzeltem el az életet. Nem ezt akartam. Boldog házasságot akartam, gyerekeket. Megérni, hogy valaki azt mondja nekem anya. Hogy szerető férjet várjak haza minden este, hogy munkába engedjem minden reggel. Hogy kis köténykében ebédet főzzek, kutyákat és virágokat neveljek, hogy minden nap friss, üde és boldog legyek, hogy kertészkedjek, vásároljak és éljek. Hogy nyaralni és utazni menjek, hogy sokat sírjak és nevessek, hogy jó sokat szeretkezzek majd még több gyereket szülhessek, hogy szidjam a férjemet amiért gyereket csinált majd áldjam a nevét miután minden nehézségen túlvagyok. Hogy csekket és számlákat fizessek, munkába álljak és én is keressek és TV műsorokat nézzek és dühömben feléjük fakanállal integessek, barátkozzak és szórakozni menjek, a gyerekeimet mások gyerekeivel házasítsam. Hogy aztán ők is férjhez menjenek, nekem unokákat szüljenek és megöregedjek a férjemmel az oldalamon, hogy ráncosan egy hintaszékben nézzem a naplementét és végül boldogan haljak meg. Hogy egy sírba kerüljek életem szerelmével és végül ha majd a másvilágon leszek, mindenkinek elmondhassam milyen jól éltem.

De ez már csak álom maradt. Az én életem tönkre lett téve, sehol nem láttam kiutat a boldogságra. Így mikor anyukám nem figyelt, felkaptam a cipőmet és a szüleim autójába ülve elindultam. Vissza a lakásba, ahonnan olyan rút és undok módon el lettem üldözve. Hogy megkapjam, ami az enyém. S aki az enyém.

Nem kapkodtam, lassan vezettem. Mindent jó alaposan megnéztem. A zöld lámpákat és a pirosakat is. Az utcákat, az embereket és a járdákat. Nem siettem, mert időt akartam nyerni magamnak és a gondolataimnak. De mivel semmi sem tart örökké, előbb-utóbb megérkeztem. Mivel már messziről láttam, hogy Donghyun nekiesik a szeretőjének, majd autóba ülteti és valahova elviszi, nyugodtan cselekedtem. Halkan, csendesen beléptem a régi otthonomba, és egyenesen a hálószobánk felé indultam. Kinyitottam a Donghyun része felőli éjjeli szekrény legfelső fiókját, és kivettem onnan, amit kerestem. Viszont mielőtt kimehettem volna, megtorpantam. Két óra elteltével nem lehetett ráismerni a szobára, az új nő már mindent megváltoztatott benne. Azoknak a cuccoknak, amit közösen vettünk, nyoma sem volt. Mindent valószínűleg kidobáltak. Semmi nem volt, ami a közös életünkre emlékeztetett volna, Donghyun tényleg utált engem, hiszen gyorsan túllépett rajtam. Kimentem a konyhába, és kezembe vettem a kis dobozt.

Egy darabig csak nézegettem. Eszembe jutott, vajon akarom én e ezt. Akartam. Gondolkodás nélkül vettem a kezembe egy poharat, majd megtöltöttem vízzel, éppen addig hogy ki ne folyjon belőle. És kinyitottam a dobozt.

Az első szem altató könnyen lement. Egy pillanatra még örültem is. A második is egyszerű menet volt. A harmadiknál már könnyes volt a szemem. Még mindig ezt akartam, de már eluralkodott rajtam a félelem. A negyediknél remegett a kezem.

Egyedül voltam, nem volt velem senki, hogy megállítson. Úgysem akart volna már ide senki. Az ötödik szemnél már megszédültem. Megkapaszkodtam az asztal sarkába, és folytattam. Nem volt már nekem itt más tennivalóm. És egy rövidke idő után eljutottam arra a pontra, hogy a szédülésem erősödött. Már nem tudott volna megtartani senki és semmi.

Elvesztem. Szemeim folyamatosan lecsukódtak, és már nem bírtam tovább. Eszméletemet és egyensúlyomat elvesztve zuhantam a hideg és kemény padlóra.

Jungkook POV:

Szemeimet szorosan lecsuktam, majd amint megláttam az elém táruló eseményeket, lábaim összecsuklottak és erőtlenül rogytam le a nedves, hideg fűbe. Miután Yoora utamra engedett, enyhén célozva arra, hogy soha többet nem kíváncsi rám, hol a családomat, hol az egyetemet, hol a régi barátaimat látogattam. Nem tudtam visszamenni abba a házba, nem akartam hogy jobban utáljon, mint ahogyan eddig is tette.

Viszont tudtam, hogy szorít az idő. Ha tényleg szeretem, ha tényleg vigyázok rá és őrzöm őt, ha tényleg még bízik bennem, most ott leszek neki és megmentem. Nem hagyhatom, hogy vele is az történjen amit én éltem át. Csak gondolnom kellett és pillanatok alatt a ház előtt találtam magamat. Az ajtón könnyen átsiklottam, és egyenesen a konyhába indítottam a testemet, ha a látomásom nem csal, ott kell őt megtalálnom.

És megtaláltam. Eszméletlenül, szétnyílt fejjel, körülötte vér. Mindenhol.

-Yoora! - térdeltem le mellé kétségbeesetten. - Yoora! - ráztam óvatosan, hogy ne okozzak még ennél is nagyobb sérülést és fájdalmat neki.

Hangomra és a mozgásomra kinyitotta szemeit, de már alig tudta nyitva is tartani azokat. Gyenge volt, sápadt, és láttam rajta, hogy szenvedett.

-Jungkook. - motyogta, és kezét nehezen, de megemelte. Azonnal apró kis mancsa után kaptam, ami már hideg és egyre fehérebb volt. - Hát visszajöttél. Annyira...

-Ne! - suttogtam közel hozzá, hogy hallja. - Ne mondj semmit. Mindjárt hívok segítséget, csak egy kicsit tarts ki...

-Ne. - most rajta volt a sor hogy tiltakozzon. Mély levegőket vett, szemeit pedig összeszorította. Szinte éreztem a fájdalmát, a kínját. Rettenetes látvány volt. - Kérlek, ne szólj senkinek.

-Ha nem szólok meghalsz, érted? - kiáltottam rá kétségbeesetten. - Nem Yoora, nem hagyom. Ebből nem engedek. Nem foglak cserben hagyni, sem pedig magadra. Már megtettem, kétszer is, sajnálom, de nem lesz harmadik.

-Kérlek. - suttogta erőtlenül. Láttam rajta, hogy minden egyes szó amit kimond, nagy nehézség és fájdalom a számára. - Kérlek Jungkook. Csak hagyd, hogy végre megtehessem.

-Miért tetted ezt Yoora? - kérdeztem. - Miért?

-Mert... - nyelt egy nagyot, és ismét összeszorított a szemeit, valószínűleg egy újabb fájdalomhullám haladt végig a testén. - Mert szeretlek Jungkook.

Döbbenten néztem azokat a gyönyörű szemeket, amelyek csillogása lassan alábbhagyott. Kétségbeesetten markolásztam a kis kezét, ő pedig egy kicsit gyorsabb és nehézkesebb légzésbe kezdett.

-Mit akarsz ezzel mondani? - faggatóztam, de az ő ereje egyre csak fogyott.

-Azt. - mondta. - Azt... - folytatta volna, viszont hangja egyre csak halkult, kezének szorítása az enyémen pedig gyengült. - Azt, hogy ha te nem akarsz ember lenni...akkor én leszek szellem miattad. Szeretlek Jungkook. - motyogta, majd szemeit lecsukta.

-Én is szeretlek. - mondtam, de már nem hallotta. Én pedig ismét önző voltam. Önző. Kezét szorosan megfogtam és leültem mellé. Vártam. Vártam és hagytam.

Hagytam hogy meghaljon, ugyanazon a helyen, ugyanúgy, ahogyan én tettem akkor. És ahogyan korábban ő kívánta nekem, most én újraéltem a halálomat, vele együtt.