In love with a ghost(JK) ~Befejezett

20.rész

Kedves Anyu és Apu. Mire ezt a levelet megtaláljátok, én már régen távoztam az élők sorából. Gyenge voltam, feladtam. Remélem nem haragszotok rám nagyon, amiért csak így elmenekültem. Tudom, lett volna más megoldás is, nem kellett volna ilyen fiatalon véget érnie a pályafutásomnak, viszont ez most így alakult. Ezt dobta nekem a gép, elfogadom a sorsomat.Kérlek titeket, hogy ne fájlaljatok sokáig. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy jól cselekedtem. Boldogabb, szabadabb leszek mint itt lehettem volna. Hiszen mindenki tudja, a túlvilágon nincsen fájdalom. Ezért kérlek titeket, éljetek ebben a tudatban. Hogy a lányotok boldog. Viszont most, hogy már nem kell félnem, el szeretnék nektek valamit mondani, és kérni is szeretnék tőletek valamit. Mikor kórházba kerültem...nem volt szó semmilyen betörésről. Sem engem, sem pedig Donghyunt nem idegenek bántották. Engem a férjem vert félholtra. Donghyun volt aki kezet emelt rám, aki már többször is fájdalmat okozott, mind fizikálisan mind lelkileg, minden bánatom, fájdalmam okozója ő. És ő miatta jutottam erre a sorsra. Bosszuljátok meg a halálom. Tegyetek meg mindent, hogy ne ússza meg sem ő, sem pedig az apja, én pedig ígérem, hogy szellemként fogok segíteni nektek. Nem foglak titeket elfelejteni, sem pedig magatokra hagyni benneteket, én mindig veletek leszek. Ha nem is hiszitek, ha nem is tudtok róla, de ott leszek.

Yoora

-Ha lennének könnyeim, most biztosan sírnék. - mondtam, miközben a papírt kettőbe hajtottam, és letettem az asztalomra. -Ez az egy dolog az, ami kicsit hiányzik. Az érzelmek. Minden olyan tompa, még ha érzek is valamit, mintha hamis lenne.

-Tudom. - ölelt át Jungkook. - Nekem is kellett egy kis idő míg megszoktam. Emberként ha valakit sírni láttam, automatikusan meg akartam vigasztalni. Ha valaki nevetett, tudni akartam mitől ilyen jókedvű, vágytam arra hogy megossza velem, és együtt nevessünk a dolgon. Ha valaki mérges volt, szerettem volna adni neki valamit, ami lenyugtatja és ismét boldoggá teszi. Amint viszont szellem lettem, minden közömbös lett számomra. Sajnálom az embereket, de nem érzek késztetést arra, hogy jót tegyek. Nem visz rá semmi.

-Látod, erre is csak sírással reagálnék, azonban semmi. - mutattam a szememre nevetve, mire Jungkook is csak elnevette magát. Hirtelen hangokat hallottunk a földszintről, ami miatt érdeklődve pillantottunk az ajtó fele. Hiába volt csukva, tisztán lehetett hallani, hogy valaki bejött a házba. Nem egy, nem is két személy. Lábdobogásuk visszhangzott az emeletre vezető lépcsőn, majd pillanatról pillanatra egyre csak erősödött. A szobám ajtaja hirtelen kivágódott, és öt egyenruhás rendőr lépett be régi birodalmamba. Mögöttük apukám állt, tekintete rémült volt és szomorú, mellette anyukámat rázta a sírás.

-Nézzetek körbe. - utasított az egyikük, mire mindenki szétszéledt és a cuccaim között kezdett kutakodni. A levél volt az első amit megtaláltak. - Úgy néz ki a lányuk ezt önöknek címezte. - nyújtotta át a levelet a szüleimnek a férfi, akik remegő kézzel kezdték el olvasni a sorokat.

Nem tudtam, melyik résznél járnak, de anyukám felzokogott, majd pár mélyebb levegővétel után ájultan hullott apa karjai közé. Ő sem nézett ki fényesebben. Kemény férfi volt, sosem láttam sem megtörtnek, sem szomorúnak. Akkor sem láttam rajta érzelmet, mikor a szülei meghaltak, és akkor is viszonylag érzelemmentes volt, mikor az egész életmunkáját elvették tőle.Most viszont patakokban folytak arcán a könnyek, nekem pedig sajogni kezdett a bennsőm a látványra. Tudtam, hogy szerettek mindig is, amióta csak megszülettem, és tudtam ezzel a kis cselekedetemmel mekkora fájdalmat okoztam nekik.

-Mi oka lehetett a lánynak az öngyilkosságra? - fordult apám felé az egyik egyenruhás, miközben az ájult édesanyámat az ágyamra tették.

-A mai napon iratta vele alá a férje a válópert. - sóhajtott szülőm. - Illetve ezek miatt. Nem tudtunk róla, sosem említett a házas életéből semmit.