✔ »Hogyan szelidíts farkast?« [JiKook ff]

序章

Nem új rész, csak belejavítottam egy kicsit.

Prológus

"- Tűnj el a közelemből te szörnyeteg! - kiáltott rám.
- Figyelj rám kérlek! - mennék közelebb, de Ő csak undorral és félelemmel arcán megy egyre hátrébb.
- Nem, te figyelj! Ha még egyszer a közelembe mersz jönni, én hívom a rendőrséget! - fenyegetőzött, mikor már nem tudott tovább hátrálni.
-Ne legyél ilyen gyerekes! Megmagyarázom! Akkor talán megértenéd! - tettem magam elé védekezően kezeimet és tisztes távolságban megálltam előtte.
- Megérteni? Értsem meg azt, hogy te miattad vesztettem el a családom?! - kiabált rám. "

- Apa kérlek! Nem akarok menni! - tiltakoztam továbbra is.
- Drágám, tényleg ne vidd el. Kicsi még hozzá. Még meg sem tanult átváltozni - próbált segíteni anyám is.
- A bátyja is ennyi idős volt, mi baj lehetne?
- De én nem vagyok olyan mint Ő! - kiáltottam mérgemben. - Mindig hozzá hasonlítgatsz, "Hyun már 4 évesen áttudott változni." "Hyun a te korodban már járt gyakorolni." - mondtam gúnyosan. - Elegem van ebből, miért kell mindig ilyeneket mondanod? - könnyeztek be a szemeim. - Utállak, sőt! Gyűlöllek! - kiabáltam, patakként folyó könnyekkel. Apám arca még csak meg sem rezdül. Kezét lendítette, majd arcom égni kezdett, fájt, nem is kicsit, de egyszerűen lefagytam, apró kezemet az ütést szenvedett pofimra helyeztem. Mikor feleszméltem anyám éppen az érveit sorakoztatta miért nem szabad megütni a gyereket.
- Neked ehhez semmi közöd, most menj inkább, beszélnék vele négyszemközt - mondta apám ellentmondást nem tűrő hangon, anya kis tétovázás után hagyta csak el a szobát. Apám közelebb hajolt hozzám és nyugodt hangon kezdett beszélni. - Ha azt mondom eljössz velem, jössz. Ha azt mondom üsd a fejed a falba, te megteszed. Ha azt mondom, nem sírhatsz, te nem fogsz. Tudod miért? Mert az apád vagyok és mindig is az leszek. Amíg nem vagy nagykorú és nincs saját családod addig azt teszed, amit én mondok. Megértetted? - kérdezte, miközben az eddigieknél is közelebb hajolt, egészen az arcomhoz és megragadta kicsit a pólóm nyakát. - Válaszolj, fiam! - emelte meg kicsit a hangját, mitől behúztam a nyakam és összeszorítottam a szemeimet. Vajon mit kapnék azért, ha még most is ellenkeznék? Áh, nem érné meg már így is megütött, nem kell több sérülés mára.
-M-meg – nyitottam ki szemeimet és az övébe mélyen belenézve - lehetőleg a legtöbb gyűlölettel -, mondtam.
-Ajánlom is – engedett el és indult is ki a szobából, de még egy utolsó szóra megállt az ajtóban. - Készülj - majd ki is ment. Helyette bátyám szaladt be "aggódva".
-Kookie, jól vagy? - próbált megölelni, de én eltoltam magamtól. -Kookie?
-Ne nevezz így - néztem rá is mérgesen. - Nem szeretem.
-Mióta? - húzta össze szemöldökeit. - Miért rám haragszol? - simított kézlenyomatos arcomra, de én ellöktem kezét.
-Már egy ideje, és azért rád haragszom mert, ha te nem lennél ilyen tökéletes apa nem piszkálna az átváltozással! - emeltem meg hangom a végén.
-És? Mi két különböző személyiség vagyunk, minek veszed magadra?
-Ezt neki kéne elmagyarázni... - hallgattam el mert apám már kiabált is.
-Sok sikert öcsi - küldött egy biztató mosolyt. - És ne fordulj el, apánk tudni fogja, ha elfordulsz - váltott komolyra annak ellenére, hogy akkor még csak 11 éves volt. Intelligens, érett, szófogadó, mindenki kedvence. Ezek a szavak jellemezték a bátyámat. Félreértés ne essék! Nem vele volt bajom, hanem azokkal a gyerekekkel és felnőttekkel, akik hozzá hasonlítgattak. Azt akarták legyek olyan, mint Ő, olyan menő, erős, okos. Már nem azért de nekem is megvan a magam esze, én is olyan erős leszek mint, Ő! Igen, elismerem féltékeny vagyok rá. Legalább ennyi van bennem, hogy elismerjem ezt a tényt. Mások is azok, tudom jól, a többi gyerek is féltékeny és csak azért nem bántanak engem olyan durván, mert a bátyám mindig megvéd.

---

-Mindenki készen áll? - tette fel a legfontosabb kérdést apám. - Minden gyerek maradjon legalább egy felnőttel, most az a legfontosabb, hogy megtanuljátok, hogyan kell hamar végezni az áldozataitokkal. Talán most már képesek lesztek az átváltozásra - tekintett rám, de azonnal másra nézett. - Egy kikötésem van gyerek nem ölhet, és nem ehet a zsákmányból! Mindenki megértette? - néz körbe. Mindenki elindul arra amerre akar a faluban, már átváltozva - néhány gyerek és én még ugye nem tudunk – keresik a megfelelő házat. Őszintén utálok az lenni, ami. Gyűlölöm, hogy vadásznunk kell csak azért, mert az emberi hús finomabb mint az állati. Én nem akarok vadászni, elvagyok én az állatokkal, nem akarok ölni. Egyébként sem muszáj már, mi is csak tradícióként kezeljük ezt az "eseményt". Havonta kell mennünk különböző falvakba, városokba, községekbe. Én nem akarom azt látni, hogy mások családját vadásszák éppen. Rengeteg gyerek maradt már árva miattunk. Rengeteg özvegyen maradt nő és férfi lett miattunk. Volt aki inkább felakasztotta magát minthogy egyedül maradjon, azzal a tudattal, hogy "vadállatok" tépték szét a családját.  Én nem leszek gyilkos! Nekem nem kellenek azok az emlékek, hogy ilyet tettem valaha.