✔ »Hogyan szelidíts farkast?« [JiKook ff]

七

!NINCS ÁTOLVASVA!

-Rendben van Mr. Jeon, most már haza mehet, de arra kérném, hogy amíg beteg ne hajszolja túl magát! Ha a barátja nem segít akkor magának, nagyobb baj is történhetett volna – mondta nekem az orvos.

-Köszönjük doktor úr – hajolt meg anyám.
-Igazán nincs mit, hölgyem – mosolyodott el halványan. – Maga fiatalember meg vigyázzon magára, az, hogy ilyen nagy termetű nem azt jelenti, hogy nem eshet baja – rázta meg fejét.
-Ah, rendben felfogtam – vakartam meg tarkómat. – Még egyszer köszönöm! – hajoltam meg ezúttal én is. – Viszlát!
-Hát én ezt inkább nem mondanám – nevetett fel, mire már neki háttal megforgattam szememet.
-Remélem most már nem akarsz lázasan suliba menni – szólalt meg anyám, miután kiléptünk a kórház ajtaján.
-Dehogy, egyébként is hamarosan jobban leszek úgy is – vontam meg vállam.
-Hálás lehetsz annak a fiúnak – mosolyodott el anya, mikor beültünk a kocsiba. – Egész idő alatt amíg aludtál, ott volt veled – indította be a járművet. – Nem volt hajlandó elmenni mellőled, úgy kellett kirángatni, hogy menjen el mosdóba – nevetett fel.
-Hm – néztem ki az ablakon.
-Reménytelen vagy – sóhajtott lemondóan.
-Tudom, hogy tetszem neki – morogtam.
-Mi?! – taposott hirtelen a fékre. – Honnan?
-Első nap azzal kezdett, hogy megnézte az aktáimat és akkor mondta – válaszoltam. Anya erre, csak felkuncogott és elindult a kocsival, amint a lámpa zöldre váltott. – Ilyen vicces ez?
-Nem vicces, csak aranyos – felelte.
-Aranyos, hm? – gondolkodtam el, s neki döntöttem fejem az ablaknak.

---

Fáradtan sétáltam be a suliba, ezúttal makkegészségesen, ám egy minimális életkedvem sem volt. A portásnak köszöntem, majd elkezdtem fellépcsőzni az emeletre, hogy elérjem szekrényemet. Lassan szedtem a fokokat kicsit sem siettetve a dolgokat. Mikor már a megfelelő emelet lépcsőfordulójában jártam, furcsa zajok csapták meg fülem. Kiabálások, morajlások, nevetések és valamik szekrénynek csapódása. Mikor elég közelinek éreztem a zajokat - olyan szempontból, hogy tisztán hallom őket -, meg is álltam.

-Na mi van? Csak nem fáj? – hallottam meg egy gúnyos hangot.
-Most nincs itt senki aki megvédene téged, kis köcsög – nevetett fel egy másik hang. – Még Jungkook hyung sem – csapódott ismét valami, vagy inkább valaki a szekrényeknek. Ahogy az illető befejezte mondandóját léptem is elő a falta takarásából, majd megindultam feléjük.
-Takarodjatok – keményítettem meg hangomat. – Süket vagy, taknyos? – léptem egyet felé, mire ijedten hátrált. Tarkóját vakarva, vett fel szégyenteljes mosolyt.
-De, h-hyung mi csak szórakoztunk, nem gondoltuk ám komolyan – nevetett fel kínosan.
-Oh, igen? – vontam fel egyik szemöldököm. – Akkor én meg szórakozásból fogom kiverni belőletek a szart – dobbantottam egyet feléjük lábammal, ők pedig hanyatt-homlok futottak el. Megfordultam majd az imént „kimentett" illetőhöz léptem és leguggoltam elé, s megszólaltam:

-Téged, hogy talál meg mindenki? – igazítottam meg haját.
-Ütni való vagyok, ezek szerint – mosolyodott el enyhén.
-Ne beszélj hülyeségeket – ráztam meg fejem.
-Jobban vagy már, hyung? – váltott témát. – Ugye most már nem jössz be betegen? – szűkítette össze szemeit, de szája sarkában láttam egy aprócska kanyarulatot.
-Mindenki ezt fogja tőlem kérdezni? – hajtottam le fejem és megvakartam tarkómat. – Különben is csak azért jöttem be akkor, hogy beszéljek veled... - mondtam egy picit halkabban, miközben fejem picit felemelve néztem szemeibe. A várt hatás nem maradt el, elpirult egy picit.
-Nem ért volna rá máskor? - kapta el rólam szemeit.
-Hogyan Törpe? Elküldtél egy melegebb éghajlatra.
-Jó, jó, bocsánat – temette kezeibe arcát. Ekkor már – mivel kiment a vér a lábamból – leültem elé egy akkora terpeszbe, hogy ő felhúzott lábakkal köztük elférjen.
-Ne akadj fent ezen, jogos volt – fogtam meg csuklóit és elhúztam arca elől, s az arcán lévő friss sebre simítottam, ő pedig egy szisszenéssel jelezte, hogy fáj neki. – Megverjem őket, Törpe? – felidegesített, hogy bárki is kezet emel rá.
-Annyira nem vészes – mosolyodott el, olyannyira, hogy még szemei is félhold alakúak lettek.
-Legalább egy picit vedd komolyan – sóhajtottam arcát el nem engedve.
-Te ne vedd ennyire komolyan – nézett szemembe immáron durcásan. – Sose láttalak még mosolyogni.
-És ezzel mi a baj? – húztam össze szemöldökeim, Ő pedig homlokára csapott.
-És még rákérdez! Hihetetlen vagy.
-Ha tudnád mennyire – néztem szemeibe, mire természetéből adódóan el is pirult.
-Hyu~ng! – pironkodott tovább.
-Még hyung – figyelmeztettem. – Nemsokára máshogy fogsz majd hívni – hajoltam füléhez. –Segítsek Törpe? „O"-val kezdődik és „ppa" a vége.
-Mivel érdemeltem ezt ki? – sóhajtott fel, ami picit erotikusabbra sikerült, mint valószínűleg tervezte.
-Azzal, hogy Te, Te vagy – fújtam bele fülébe majd elhajolva tőle fel is álltam. Kezemet felé nyújtottam, amit Ő készségesen elfogadott, majd paradicsom-piros arcát lehajtotta. – Hány órád van ma? – tettem fel kérdésem.
-8, plusz egy délutáni foglalkozás – motyogta, továbbra sem nézve rám. Mivel semmi kedvem nincs egy egész napot itt tölteni, ezért támadt egy ötletem.
-Nagyon lecsesznek otthon, ha egy napot kihagysz? – néztem rá.
-El akarsz lógni? – nézett fel rám meglepetten.
-Én kérdeztem előbb – húztam össze szemöldökeim.
-Ahhj... – forgatta meg szemeit. – N-nem tudom. Nem szoktam ilyen csinálni.
-Beszéljek... öhm – néztem rá kérdően. Nem tudom, hogy azt a(z) – akkor - lányt hogyan nevezi. A nevén vagy csak simán „anyának"?
-Byul. Nekem mindegy, ha akarsz - vonta meg vállát.
-Jó, akkor kérem a telefonod – nyújtottam felé kezemet, mire az említett tárgyat gyorsan kihúzta zsebéből és a kódot feloldva adta oda. Mikor a névjegyzékbe beléptem és pörgettem át a neveken, egy bizonyos emberen megakadt a szemem. Szemem-felemeltem a képernyőről és a Törpére nézve a lehető leglátványosabban töröltem az illetőt. Jimin egy pillanatra eltátotta a száját, de azt hamar bezárva nézett el más irányba, majd bólintott egyet. Hamar meg is találtam Byult majd nyomtam a kellő gombra, s Jimin karját megragadva kezdtem kiindulni az épületből. Fülemhez emeltem az eszközt és szerencsémre a hölgynek nem tartott sokáig, hogy felvegye a telefont.
-Szia kicsim – szólt bele egy lágy női hang.
-Jó napot! Jeon Jeong Guk vagyok, Jimin barátja – köszöntem, s a mellettem sétáló Törpére néztem, aki továbbra is csak némán pironkodott.
-Óh, szia! Hol van Jimin? – hallottam az aggódást a hangjában. Szóval tudja, hogy össze voltunk veszve Jiminnel?
-Itt van velem – nyugtattam meg. – Az lenne kérdésem, hogy nem lenne-e baj, hogy elviszem ma Jimint valahova?
-Iskola után?
-Nem. Most azonnal – válaszoltam. – Már, ha nem gond, hogy egy napot kihagy...
-Ezek a mai fiatalok... - sóhajtott. – Rendben, de csak akkor, ha nem lesz ebből rendszer és a segítesz neki pótolni – szabta meg a felvételeket. A Törpe ezt hallva el nevette magát. – Áll az „alku"? – kérdezte a hölgy, de hangjából kihallottam, hogy mosolyog.
-Természetesen – válaszoltam.
-Jó szórakozást, gyerekek, nekem most mennem kell!
-Viszonthallásra! – köszöntem illedelmesen.
-Szia Byul! – kiáltotta Jimin a telefonba, mikor a karomat lehúzta, hogy ezt meg tudja tenni. Byul a telefont ki is nyomta én pedig a Törpe felé nyújtottam a készüléket, amit Ő azonnal elrakott. Mikor ezt a mozdulatot megtette láttam, hogy a keze nagyon piros. Elég hideg van ma, lehet, hogy fázik. Mikor a kézfeje felé nyúltam elsőre kérdőn nézett rám, hogy vajon mégis mit akarhatok? Megunva értetlenkedését fogtam meg kezeit és szorosan összefogva szám előtt leheltem rájuk. Valóban jéghideg volt a keze, amit sajátommal – ami igencsak melegebb volt, mint az övé -, illetve leheletemmel próbáltam felmelegíteni. Alig fél perce csinálhattam ezt, mikor rá emeltem tekintetem tökéletes rálátásom nyílt újfent vörös arcára, ami elégedettséggel töltött el. Kacsóit elengedtem majd táskámat földre dobva vettem le őszi kabátomat, s azt ráadtam.
-E-ezt most miért? – kérdezte zavartan és úgy nézett fel rám, szemében furcsa csillogással.
-Byul megölne, ha miattam betegszel meg – válaszoltam egyszerűen, táskámat újra vállamra véve. Mikor ezt kimondtam arcán egy pici csalódottságot láttam, meg sem várva, hogy mondok még valamit indult el valamerre, mire még hozzátettem:
-És lelkiismeret furdalásom lenne, ha megfáznál – ezeket hallva egyből megállt.
-Máskor, ne hagyd félbe a mondandód – motyogta, amit melléérve tökéletesen hallottam.
-Meg sem vártad a végét Törpe – borzoltam össze haját.