Tornádó

22. |SZENVEDÉLY|

„A valóság az, ami nem veszhet el, míg valótlan minden, aminek kezdete és vége van."

A szívem majd kiugrik a helyéről, a torkomban érzem erőteljes dobogását. A tüdőm ordít a levegőért, amely kellemetlen érzésként tudatja velem, hogy ha nem lassítok az ájulás is elérhet. A zene már repedésként hasít a hallójárataimba, de még nem elég. Nem elég ennyi! Az idő gyorsan pergett, szinte nem is vettem észre, hogy már késő délután van, de én még mindig a tornateremben itatom a padlót. Szinte már csúszóssá vált a verejtékemtől. Hiába próbáltam el ezerszer és még ezerszer a táncot egyszerűen nem elégedtem meg, szánalmas teljesítményt nyújtottam. Még szerencse, hogy nem volt tükör a falon, mint a rendes próbatermekben, mert talán el is hánytam volna magam a látványtól. Kezeimet csípőmre téve próbáltam helyreállítani szapora légzésemet. De egy perc pihenő elég volt. Újra elindítottam a zenét, és gyakoroltam a koreográfiát. Egyre rosszabb, esélytelen ez az egész, hogy hihettem azt, hogy képes leszek végig csinálni. Sehol nem tartok, a tehetségem a nullával egyenlő. Még egy nehezebb mozdulatot sem tudok tökéletesen megcsinálni.

Egy nagyobb ugrásból rosszul érkeztem és lábam önállóan adta meg magát a fáradtságomnak. Nem bírtam megtartani magam és ernyedten hullt a földre testem, mintha semmi nem tartana már meg a lábamon. Lihegve pásztáztam a padlót. Izzadtságom már a könnyeimmel vegyült. Sok energia és feszültség halmozódott fel bennem és ezt így tudtam a legjobban levezetni. Földön heverő testem kívülről biztos sajnálkozást vált ki, de én csak a szánalmat láttam.

-Jimin?- járta be a terem légkörét egy kellemes hang- Te meg mit csinálsz itt ilyenkor?

Fejemet felemelve láttam meg Mrs. Rose-t közeledni felém. Szemében ismét az aggódát láttam csillanni, amely minden diák iránt felmutatott.

-Csak gyakoroltam asszonyom.- próbáltam meg felkelni, amely kicsit tovább tartott mint kellett volna, de rendkívül gyengének éreztem magam.

-Mégis hány órája gyakorolsz?- kulcsolta össze ujjait maga előtt, ezzel feltette a pontot konzervatív, elegáns megjelenésére.

-Gyere ülj le, nem festesz valami bizalomgerjesztően.- nyúlt a karom alá, majd odakísért a pálya széléhez, és leültetett a kispadra.

-Elnézést. Csak tudja, sokat kell még gyakorolnom, hogy felléphessek.

-Ne kérj bocsánatot kedvesem. A gyakorlás nagyon fontos, de nem szabad túlzásba vinni, látom, hogy nagyon szeretnél jó lenni, de ha ennyire erőlteted, akkor végképp nem fog sikerülni.- ült le mellém, majd lábait keresztbe tette.

-Mire tetszik gondolni?

-Tudod mindenki azt vallja, hogy a gyakorlás nagyon fontos, legyen szó bármiről. De ez ennél sokkal összetettebb. Gondolj csak bele, mikor a diákok otthon gyakorolnak például egy matek feladatot. Nyilván fontos, de gondolom látod a különbséget. Például valaki szeret sportolni, és gyakorol, hogy jobb legyen. Ez teljesen más, mint a matek.

-Nem igazán értem asszonyom.- vakartam meg verejtéktől csillámló tarkómat.

-Na várj... Úgy értem ezt, hogy más olyat gyakorolni, amit szeretsz csinálni, és más olyat gyakorolni, amit muszáj. Értesz engem?

-Azt hiszem.- könyököltem térdemre, hogy jobban lássam Mrs. Rose-t.

-Te szeretsz táncolni, de mivel egy versenyre készülsz azt hiszed, hogy kötelességed gyakorolni. Ezzel van a baj. Túlságosan szorongsz és félsz. Nem azzal kellene foglalkoznod, hogy tökéletes legyen, hanem azzal, hogy élvezd. A tánc egy olyan dolog, amihez nem csak a teszed kell, hanem a lelked is. Hidd el a produkció közben látszik, hogy mivel táncolsz, a testeddel vagy a lelkeddel. Ezt sose felejtsd el!- lassan felállt, végigsimított hátamon, majd elhagyta a termet.