Tornádó

25. |VÁLTOZÁS|

„Soha ne mondj le az álmodról, azért, mert sok időbe telne beteljesíteni azt. Az idő amúgy is el fog telni."

Különös. Annyira új, de mégis annyira normális az embernek a változás. Ha logikusan végig gondoljuk, akkor az emberek félnek az újtól, az ismeretlentől, de elfogadják azt, mert változás nélkül az élet eléggé unalmasnak bizonyulna. A változás okozza a félelmet, de egyben az izgatottságot is. A kettő megkülönböztetése eléggé egyszerű. Félünk például a haláltól, hiszen semmilyen információt nem tudunk róla, számunkra idegen, ezért félünk tőle. Ugyanakkor izgatottsággal állunk elé egy olyan új dolognak, amiben még nem vettünk részt, de mégsem hasonlítjuk ezt a félelmet a halálhoz. Egyszerű... ellentéten alapul az egész. Élet és halál.

Furcsamód nekem teljesen természetesnek tűnik, hogy magunk mögött hagyjuk azt a helyet, ami csecsemőkorom óta az otthonom volt. Otthont adott sok mindennek. Félelemnek, ami az egész napomat behálózta, de szövöttek mellé boldog és felszabadult pillanatok is. De mégsem sajnálom, hogy többet nem térek vissza ide. Az a sok emlék megmarad, de egy idő után az emlékből gondolat lesz, a gondolatból pedig csak egy kis foszlány fog bennem maradni, amely szép lassan semmisé válik, és elmerül a feledésben. Ez így normális. Mindenki felejt, még ha azt állítja nem is.

Régi életem fő színhelyén állok, abban a helyiségben ahol annyi minden történt. Ide menekültem mindenki és minden elől. Ez volt az én váram, a saját védelmem. Még érzem a gyertya illatot, amely minden este betöltötte a szobám levegőjét. Szerettem gyertyát gyújtani. Kicsit megnyugvást adott, és könnyebben tudtam feldolgozni azt a sok ingert, ami a mindennapok során ért. De ide már nem jövök vissza többet. Nincs több szorongás és félelem, nincs több önsajnálat és bizonytalanság. Végre rátaláltam Saját Magamra.

-Kész vagy? Anyukád már tűkön ül a kocsiban.- zavart meg „búcsúzkodásomban" Jungkook.

Az ajtóban állt, vállát a falnak nyomva, várva válaszomra.

-Mehetünk. Csak szerettem volna utoljára körbe nézni itt.- jártak körbe immáron utoljára szemeim. Nem próbáltam beleégetni a memóriámba a falakat és a csupasz bútorokat. Inkább egyfajta elköszönés volt ez, egy fejezet lezárulása. A vég, hogy valami új kezdődjön.

-Biztos jól vagy?- tett felém pár lépést, majd gyengéden végigsimított felkaromon.

-Igen, jól vagyok, ne aggódj. Csak mennyünk innen.- mosolyodtam el, hogy meggyőzzem, nincs baj. Ha vele vagyok, nem lehet baj. Egy pajzs, amely minden negatív dolgot a testemen kívül tart, megvéd, és nem enged. Biztonságot ad.

Mikor kulcsra zártam a házat testemben éreztem egy kattanást, amely együtt szólalt meg a zárral. Valami véget ért, és lezárult, de azt érzem nincs okom félni az újtól és az ismeretlentől. Tanulni mindig lehet, és az ember mindig fog is. Ez az élet körforgása, talán az értelme is. Pár lépést hátrálok, hogy az egész ház a látóterembe kerüljön. Látom magam, ahogy az udvaron játszom egy fantázia világban, ahol nincs gonosz csak az igazi boldogság. Az a kisfiú még nem tudta, hogy miért sír annyit az anyukája, vagy, hogy miért foltos a teste. Felnézett az apjára, még akkor is, ha sokszor, megütötte, bántotta, mert azt hitte ez a normális. Talán jobb lenne még ekkorának lenni. Nem tudsz a létező problémákról, nem törődsz a rossz dolgokkal. Csak egyszerűen boldog vagy.

Emlékszem sosem volt túl sok barátom, mégis azt éreztem sosem vagyok egyedül. Nem voltam magányos, aki fél másoktól, vagy attól, hogy elutasítják. Nem piszkáltak kis koromban, annak ellenére, hogy folyton egyedül voltam. Engem nem vonzott az a körzet, ahol már óvodás korban egyfajta hierarchia uralkodik. Nem akartam sem első, sem utolsó lenni. Nem akartam sosem a legjobb, vagy a legrosszabb lenni. Csak gyerek akartam lenni, aki nem törődve másokkal őszintén tud nevetni, mosolyogni, vagy sírni.

Azon a reggelen, mikor első napom volt a suliban a házunktól nem messze, az útelágazásnál botlottam bele Lisába. Biciklivel jött felém és kis híján elgázolt. Arra számít az ember, hogy veszekedés lett belőle, de szó sem volt ilyenről. Annyit sosem nevettem az óta. Már akkor éreztem, hogy Lisa fontos szerepet fog betölteni az életemben, pedig még csak hat éves voltam. Úgy tűnik jól éreztem azt, amit, hiszen kaptam egy testvért, akiért tűzbe mennék. Egy kapaszkodót, barátot aki mindennél fontosabb.

Helyet adott ez a hely Jungkooknak is. Fontos momentumok történtek kettőnk között ezen a helyen. Ez az, amit sosem fogok elfelejteni. Minden nap fel fogom idézni magamban, ahogy meglátott egy szál törülközőben. Vagy amikor itt aludt velem. Emlékszem mikor anya rájött az igazságra, ami most is megmelengeti a szívem, ha hallom felém intézett szavait. Csak olyan emlékeket őrzök meg, ami boldoggá tesz, és mosolyt csal az arcomra.

-Hiányozni fog?- éreztem meg derekam körül egy erős, biztonságot adó kezet.

-Nem tudom, talán az, hogy annyi emlék köt ide. És csak arra akarok emlékezni, ami jó volt itt.- tanulmányozom az ablakokat tekintetemmel.

-Nem fogod elfelejteni a boldog pillanatokat.- súgta fülembe.

-Tudom. Olyan furcsa. Mintha sosem itt laktam volna. Olyan hidegnek és kietlennek tűnik az egész. Mintha senki sem élt volna még itt.

-Talán már lélekben elengedted ezt a helyet. A sok rossz dolog, ami itt történt nem hagyja, hogy annyi kötődést érezz a hely iránt.- kezdte tanulmányozni Jungkook is az épületet.

-Emlékszel azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttünk itt?- szegeztem felé a kérdést, közben felé fordulva, hogy lássam arcra tökéletes vonásait.

-Milyen kérdés ez? Hogyne emlékeznék, mikor egy szál törülközőbe feszítettél nekem az előszobában? Vagy mikor beakadt a sliccem és neked kellet felhúzni, te meg olyan vörös voltál, hogy azt hittem felgyullad a fejed? Ki ne emlékezne ezekre?- mosolygott, mint aki élete legviccesebb pillanatait meséli éppen.

-Ne nevess már! Ez nem vicces!- szólok rá, de közben tekintete komorrá változik.

-Nem azért mosolygok, mert vicces Jimin. Azért mosolygok, mert ezek a pillanatok boldoggá tesznek, és energiaként áradnak szét bennem. Jimin, te nekem nem vagy egy vicc!

-Most miért mondod ezt nekem?- furcsáltam szavait.

-Azért mert, fontos vagy nekem. Senki iránt nem éreztem még ilyet. Ha nem vagy mellettem, akkor úgy érzem nincs semmi, ami földön tartson. Nem hittem, hogy valaki ennyire fontos lesz majd nekem egyszer. Ha csak arra gondolok, hogy a közeledben lehetek, kiráz a hideg, és verejtékezni kezd a tenyerem. A szívem olyan hevesen ver, hogy a torkomban érzem minden egyes ütését. A felhők fölött érzem magam, ha csak egy pillanatra is hozzád érek. Amikor lefeküdtünk annyira boldog voltam, annyira szerelmes. Nem akarom, hogy ezt bármi is tönkre tegye érted? Én szerelmes vagyok beléd Jimin!

Ezek a szavak úgy értek engem, mintha hirtelen a Napig felrepültem volna, és magamba szívhattam az összes energiáját. A testem égett, túltengett a boldogságtól és a hálától. Mégis, hogy lehet az, hogy Ő az enyém? Hogy magam mellett tudhatom, hogy része az életemnek és minden nap láthatom, érezhetem? Nincs annyi köszönet, vagy ima, ami kifejezné érzéseimet.

-Én is szeretlek Jungkook. Annyira, de annyira...- bújtam hozzá, hogy érezhessem szíve dobbanásait.

Az autóban ülve magam mögött hagyva mindent vágtam neki az Újnak. Anyával és Jungkookal élem meg a változást. Nem pillantottam hátra, nem volt szükség egy utolsó búcsúszóra. Nincs értelme azon rágódni, hogy mi lett volna ha. Ez már egy új kezdet, egy új élet. Egy új Jimin, és az új Jimin már örökre itt marad.