Tornádó

26. |FELBECSÜLHETETLEN|

„Csak az vall kudarcot, aki nem próbálja meg még egyszer."

Az új környék teljesen nyugodtnak tűnik első látásra. Kevés autó járja a környéket, és legfőképpen csak a madarak csicsergését lehet hallani. Kevés lámpa van, ami megvilágítja az utat, így nem kell attól sem félnem, hogy nem látom majd éjszaka a csillagokat a fényszennyezés miatt. Nálam mindig fontos szempont volt, hogy éjjel, ha feltekintek, akkor az univerzum csodálatos világára nyerjek rálátást. Megnyugvást okozott, és ha el akartam terelni a gondolataimat, minden éjjel az eget tanulmányoztam. Annyi kérdést rejt, hiszen még mi magunk sem tudjuk, hogy mégis miféle hely az, amiben mi is élünk, és a részei vagyunk. Hogy lehet az, hogy az Űr végtelen? Vajon tényleg egyedül vagyunk, vagy más formában is van élet valahol odafent. Ezeken mindig szívesen elmélkedem, már kicsi korom óta.

Eddig egyetlen egy emberrel nem találkoztam az új lakóhelyünk környékén, de remélem kedvesek a szomszédok, és talán új barátokra tehetek majd szert. A lakás, amit vettünk egy kertes társasház, így olyan mintha részben még mindig saját házunk lenne. Anya már borzasztóan izgul, amit meg is értek, hiszen semmit sem tud arról, milyen lett az új otthonunk. Nem fellengzésképpen, de szerintem baromi jól néz ki, és remek munkát végeztünk Jungkookal. Utána pedig meg is kaptuk érte a jutalmat, amire ha, visszagondolok, a szívem a torkomban kezd el dobogni. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy anya nagyon boldog lesz, ha meglátja.

-Megérkeztünk!- fordította el jobbra a kormányt Jungkook, annak érdekében, hogy le tudjunk parkolni a ház előtt. Az udvar még nem a legszebb, de biztos vagyok benne, hogy ha azt is rendbe tesszük majd tavasszal, akkor kimondható, hogy végre tényleg szép otthonunk lett. De novemberben nincs értelme nekiállni a kertnek.

-Jaj fiúk, annyira izgulok már... Alig várom, hogy lássam mit hoztatok ki belőle.- dörzsölte össze tenyereit anya, mint aki élete legnagyobb , meglepetésére készül.

-Ne izgulj anya, biztos, hogy tetszeni fog. Legalábbis remélem...- vakartam meg tarkómat kicsit elbizonytalanodva.

Kiszálltunk a kocsiból, ezután anya egyből megindult a ház bejárata felé. Hát itt volnánk. Az új otthonunk, amire már olyan régóta vágytunk mindketten. Remélem ez az új élet sokkalta nyugodtabb és boldogabb lesz, mint az eddigi. Lesz időm végre fiatalnak lenni, és nem kell gyomorgörccsel hazajárnom minden egyes nap.

-Szerinted tuti tetszeni fog neki? Mi van, ha neki nem ez a stílusa. Nem akarom, hogy hazudjon róla, mi a véleménye...- fogtam vissza Jungkookot, aki éppen anya után indult.

-Miért gondolsz ilyenekre? Remekül összehoztuk a lakást, és nagyon otthonos lett. Ne beszélj ilyen butaságokat.

-De...-kezdtem volna bele szokásos aggódásomba.

-Nincs semmi de Jimin! Nyugodj meg, minden rendben lesz, és biztos, hogy anyukád is imádni fogja.- szorította meg vállamat, ezzel kicsit biztatva engem.

-Rendben, befejeztem.- öleltem magamhoz, hogy erőt merítsek biztonságot adó szorításából. Egy apró csókot nyomtam ajkaira, majd összekulcsolva ujjainkat indultunk meg anya után. Ő nem ment be, végig nézte a jelenetet, de nem szólt semmit. Gondolom azt nem hallhatta, hogy miről beszélünk, csupán sejtése lehet róla. De nem kérdezősködött, inkább a kíváncsiság uralkodott el rajta, és látszott rajta, hogy legszívesebben most berontana a házba, hogy végre lássa, mit hoztunk ki az új otthonunkból. Most valahogy sokkal boldogabbnak tűnik, mint eddig valaha is. Végre nem láttam azt a tekintetében, hogy egy hajszálon leng a lelke, és bármelyik pillanatban összeomolhat. Kellemes érzéssel öntött el a tudat, hogy anya végre boldog, és őszinte szeretettel és örömmel tud mosolyogni annyi év után. Bőrhiba nélküli arcán egészséges pír jelent meg, ezzel életet lehelve gyönyörű tekintetébe. A szemei ragyognak, és nem tűnnek fáradtnak vagy aggodalmaskodónak. Egyszerűen csak örül, és ez nekem most mindennél többet jelent.

-Készen állsz?- álltam mellé a bejárai ajtó előtt és kivettem a kulcsot a zsebemből majd anya felé nyújtottam. Először a tekintete a kulcsot pásztázta, majd egy mosoly kíséretében szemeimbe nézett, és egy puszit lehelt homlokomra.

-Készen állok kisfiam!- vette ki a kulcsokat a kezemből és remegő kézzel a zárba helyezte. Nagyon izgulhat, különben elsőre beletalált volna a lyukba. Remélem nem okoztam neki csalódást és tetszeni fog neki, amit összehoztunk.

A zár kattant ő pedig egy erősebb mozdulattal lenyomta a kilincset és lassan kezdte el az ajtót befelé tolni.

Először nem a nappalit kezdtem el pásztázni, amelyre először nyer az ember rálátást, ha benyit a lakásba. Inkább anya arcát figyeltem, hiszen az ő véleménye érdekelt a legjobban, így nem vettem le róla a szemem. Első pillanatban különösebb dolgot nem vettem észre, de amit megláttam az első könnycseppet anyukám pirospozsgás arcán végigfolyni tudtam, hogy itt az ideje annak, hogy szorosan magamhoz öleljem.

-Üdv itthon anya!- húztam közel magamhoz, hogy karjaimba zárhassam.

Amint eggyé váltunk egyre jobban szipogott. Talán most jött el az ő ideje. Végre ő is ráeszmélt, hogy vége. Ezen én már túlestem mikor otthagytuk a régi otthonunkat. De anyának több idő kellett, ahhoz, hogy elengedje a múltat. És most megtörtént. Végre ő is érzi, hogy ez az új élet sokkal több örömöt és boldogságot takar, mint az eddigi életnek nevezett pokol.

Jungkook arckifejezését meglátva szívembe markolt a bűntudat. Fogalmam sincs, hogy mit érezhet, hogy így lát engem anyával. Hiszen ő abban a tudatban él évek óta, hogy nincs édesanyja, mert meghalt. Mégis hogy tegyem meg az első lépést, hogy elmondja neki az igazat? Ennyire nehéz feladat elé még sosem állítottak, és nem akarom őt elveszíteni, ahhoz túlságosan szeretem őt. De fogalmam sincs, mihez kezdjek. Mióta voltam az apjánál nem volt alkalma, semmit tenni az ügy érdekében. Ráadásul annyi minden történt mostanában, hogy időm sem volt kideríteni bármit is. Talán az lenne a megoldás, ha ismét beszélnék Mr. Jeonnal hátha nem mondott el mindent. De utána? Mégis, hogy közöljem a szerelmemmel azt, hogy az évek óta halottnak hitt anyja mégis él, és csak eljátszották, hogy megölték, azért, hogy megvédjék a családot? Még ha ilyen egyszerű lenne.

Pár másodperc alatt ennyi minden lejátszódott a gondolataimban. Anya eleresztett, majd egy magabiztos lépéssel benyitott a nappaliba. Kezét szája elé kapva nézett körbe. Nem is lépett egyet sem perceken keresztül, csak tátott szájjal állt és tekintetéből felmérve, gyönyörködött.

-A nappali Jungkook műve.- említettem meg kinek köszönhetjük meg ezt a stílusos nappalit.

Anya azonnal Jungkook karjaiba temette magát. Ezernyi puszival lepte be arcát, ami láthatóan jól esett neki. Jó érzés volt őket így látni.

-Menny nézd meg a hálószobádat is!-simítottam végig felkarján.

Odamutattam arra az ajtóra, amely mögött az új „kastélya" várja. Lassú léptekben közelítette meg a helyiséget, majd remegő kézzel nyúlt a kilincshez.

Mikor rálátást nyert térdre rogyott és kegyetlen módon kezdett el sírni. Valószínűleg az első dolog, amit megláthatott az ágya felett pihenő kép, amin ketten vagyunk. Ott zokogott a küszöbön, de tudtam, hogy most mérhetetlenül boldog.

Hátulról átöleltem őt, és szoros ölelésbe zártam. Annyira örülök, hogy végre boldognak látom, nincs benne sem félelem, sem szorongás. Most látom őt először igazán boldognak. Nincs semmi más érzés benne, csak az őszinte öröm.

-Annyira szeretlek Anya!

-Én téged kisfiam, nagyon szeretlek!