Tornádó

28. |FONTOS PERCEK|

„A nagy viharok előtt mindig van egy pillanat, amikor eláll a szél, és minden elcsendesül."

-Minden rendben Jimin? Annyira sápadt vagy?- intette felém a valóságot tükröző kérdést anya. Miután hazaértem a börtönből útközben egy jó párszor meg kellett álljak. Folyamatosan a szédülés keringett bennem, és nemegyszer öklendeztem. Az ideg annyira belém itta magát, hogyha most valaki megkérdezné, hogy éhes vagyok-e az étel puszta gondolatától telibe hánynám az illetőt. Fogalmam sincs, mihez kezdjek most. Ennyire még sosem éreztem magam elveszettnek. Nem tudom mi tévő legyek, hogy mit csináljak, hogyan kezdjek hozzá. Semmit nem tudok, de egy dologban biztos vagyok. Borzalmasan félek.

-Jungkook?-kérdeztem anyát, mert most semmi erőm nem volt látni őt, és ha esetleg a szobámban tartózkodik, nem szeretném, ha váratlanul érne a látványa.

-Dolgozik, este benéz majd azt mondta. Tényleg... akartam is kérdezni, hogy akkor ma nála alszol-e?

A kérdésére anya nem kapott választ, mert az első szó hallatán, sarkon fordultam és elhagytam a lakást. Sürgősen ki kell találnom, hogy mit csináljak. Már nincs értelme tovább húznom az időt. Meg kell tudnia az igazat. Az apja ártatlan, az anyja pedig életben van. Egy egyszerű mondat, de nem tudom mégis, hogy nyögjem ki. A félelem, szorító érzésként terjed szét a mellkasomban, és elszorítja a tüdőmet, ezzel kiváltva azt az érzést, mintha éppen fojtogatnának.

A szokásos helyemre mentem, hogy átgondolhassam a dolgokat. A park mindig megnyugvás adott, és volt időm átgondolni a dolgokat. A hideg decemberi levegő ellenére is ugyanazt éreztem, mint mindig. A madarak csicsergését nem lehetett hallani, a fák susogása csak néha-néha törte meg a csendet. Most minden alszik, ami ironikus, hiszen én jelen pillanatban nagyon messze állok a nyugodt lelki állapottól.

Hiába törtem állandóan azon a fejem, hogy hogyan csináljam, egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Egyetlen egy gondolat, ötlet, vagy egy kis foszlánya ezeknek nem ér el az agyamig. Már értem miért mondják, hogy a legrosszabb dolog az, ha nem tudod, mit csinálj, egyszerűen csak elveszettnek érzed magad, kiszolgáltatottnak, gyengének.

Talán pár órát ülhettem a hideg padon, mégsem éreztem azt, hogy fáznék. Az idő is úgy rohant, mintha kergették volna, de engem teljesen hidegen hagyott a múlása. Bárcsak gyorsabban telne, talán elfelejteném ezt az egészet, és minden a régi lenne. Nem! Nem tehetem ezt... Joga van tudni, hiszen ez az ő élete, az ő családja és nekem egy fikarcnyi jogok sincs arra, hogy befolyásoljam ezt. Tudnia kell, mert Ő megérdemli az igazat.

A messzi távolba bámulva tűnt fel egy kabátos alak, aki felém tartott. Ahogy egyre közelebb került hozzám a jó ízléséről, a magabiztos járásáról és gyönyörű arcáról felismerve a gyomrom újabb liftezésbe kezdett. Jungkook tudta, hogy hol kell keresni, anya bizonyára mondta neki, hogy csak úgy elviharzottam otthonról, és bizonyára azért jött, hogy ki derítse mi a baj. Oh... Jungkook ha te azt tudnád.

-Hát te mit fagyoskodsz itt egyedül?-huppant le mellém, kicsit felszisszent, hiszen a pad eléggé hideg volt.

-Csak kellet egy kis magány.-próbáltam mosolyra húzni ajkaimat, több-kevesebb sikerrel.

-Mi a baj?-nyúlt állam alá, hogy a szemébe tudjak nézni, ám ez korántsem volt jó ötlet.

-Én...

Nem bírom szóra nyitni a szám, egyszerűen nem megy.

-Figyelj! Ez a nap nagyon fontos nekem, és szeretném, ha elkísérnél valahová!- karolt át, hogy közelebb érezhessen magához.

-Miért mi van ma?- fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat.

-Csak gyere!

Az autóban ülve nem igazán folytattunk csevegést, aminek és kifejezetten hálás voltam. Bár fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, de valamiért borzasztó rossz érzésem volt. Nem tudom megmagyarázni, de rohadtul hatalmába kerített a kétségbeesés.