Tornádó

29. |HULLÁM|

„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem, hogy tudjunk táncolni az esőben."

________________JUNGKOOK_______________

Vajon mi az oka annak, hogy ennyi ember él együtt azzal, hogy bármelyik pillanatban átverhetik, összetörhetik, megalázhatják, és ennek ellenére mégis elviseli a vereséget és azt, hogy sajnálat nélkül a földbe tiporják, mint holmi állatot. Ez az, ami miatt az ember lop, csal, hazudik, és nem akar változtatni. Nem is tudna. Az ember túl fejlett ahhoz, hogy változtatni tudjon, már átvette a szerepet a titkolózás, a hazudozás, a bizalmatlanság. Én mégis mindezt félretettem és őszintén, tiszta szívvel osztottam meg mindenemet Jiminnel. Valójában ennyi lett volna az egész? Miért érzem azt, hogy az elmúlt pár hónap szertefoszlott és a csalódáson és a dühön kívül semmi sem járja át a testemet. Kisemmizett, földbe tiport és én hagytam. Előbb észre kellett volna vennem, hogy titkol valamit. Pontosan tudta, hogy a családom a leggyengébb pontom, amivel ki lehet csinálni, és ő kijátszotta az aduászt. Oda szúrt ahol a legjobban fájt. Ha valóban szeretne elmondta volna már az elején, hogy mégis mit tudott meg. De nem tette, nem bízott bennem, nem érezte azt, hogy közöm lenne a saját múltamhoz, ami az enyém, kizárólag az enyém. Miért hagytam? Hogy lehettem ennyire vak?

Az nem lehet, hogy életben van, láttam, a szemem láttára halt meg, úszott a vérben. Ott voltam mikor a föld alá tették, és végleg búcsút vettem Tőle. Az anyám halott, nem lehet, hogy életben van. Az egész elmúlt három év végig hazugság volt? Úgy éltem az életem, mint egy lelki nyomorék, akinek sokszor megfordult a fejében az, hogy véget vessen szenvedéseinek. Jimin ettől visszatartott, a földön tartotta a lábaimat. Szeretem Őt, szerelmes vagyok belé, de a düh, ami áthálóz most erősebb a szeretetemnél.

Sokszor hallja az ember, hogy a problémák elől nem jó elmenekülni, mert attól még nem oldódnak meg. Hát ez a része engem pont nem érdekel. Most jött el az a pillanat az életemben, hogy új korszakot nyissak, új emberekkel, és új környezettel. Már semmi nem köt ide, nincs miért maradnom. Maradjak itt anyám miatt, aki három éven keresztül még csak fel sem keresett, és én végig halottnak hittem. Minden éjjel ott volt az álmaimban, ahogy ott hever a konyhában, vérben ázva. Annyira sem méltatott, hogy legalább elmondja miért? Maradjak Jimin miatt? Akit szeretek, és mindent megadnék érte. Őszintén és bizalmatlanság nélkül szerettem őt, csókoltam meg. feküdtem le vele. És ő mégis csalódást okozott, belém rúgott. Szíven szúrt, mint valami vadász a kiszemelt áldozatát. Nem... Nincs miért maradnom.

Mindent leírtam egy levélben, amit az ágyamon hagytam. Jiminnek van címezve, akit ismerve, hogy nem adok életjelet magamról fel fog keresni, és eljön ide a lakásomhoz. De csak a levél fogja várni, a gondosan féltett kanapén, amely rengeteg emléket őrzött rólunk. Bőröndömet magam után húzva indultam meg a konyha felé. Emlékszem a közös reggelijeinkre, mikor még boldogan nevettünk. A tekintetem a kanapéra vándorol, mely hatására számon egy kisebb jól eső mosoly húzódik. Itt csókoltam meg először, itt éltük át az első szexuális élményünket. Annyi emlék köt ide, mégsem érzem azt, hogy ezt most nehéz itt hagynom. Én nem haragszok, csak csalódottnak és elveszettnek érzem magam. Kell a friss levegő, kell az, hogy más környezetben legyek, olyan emberekkel, akiket nem ismerek. Egy világ barátok, ismerősök nélkül. Csak én is a gondolataim. Át kell gondolnom az egész eddigi életemet. Talán egyszer majd visszajövök, talán nem. Ezt az időre bízom. Mégis azt érzem, jól döntök. A szívem egyik fele ordít a fájdalomtól, hogy itt kell hagyjam Jimint. Vele le tudtam volna élni egy egész életet. De mégis azt érzem, hogy máshol valami teljesen új dolog vár rám.

A levélben mindent leírtam, talán megérti majd, talán nem. Lehet, hogy küzdeni fog értem, lehet, hogy nem. Talán már késő lesz, hiszen két óra múlva magam mögött hagyom ezt a várost, az emlékekkel és érzelmekkel együtt. Kilépek a bejárati ajtóm, a kulcsot a zárva helyezem és elfordítom ezzel bezárva az ajtót. Ugyan úgy bezárva egy szakaszt is magamban. Még pár másodpercig a fehér ajtót bámulom, majd úgy döntök mégiscsak nyitva hagyom, hiszen Jiminnek be kell jutnia valahogy a levelem miatt, majd egy sóhajtás kíséretével a liftbe lépek. Lefelé veszem az irányt. Kilépve az épületből a kocsimat kinyitom, és a csomagtartóba teszem a bőröndömet. Körül nézek a környéken, hogy emlékezzek, majd ha már más tájakat kémlelek is. A madarak csicseregnek, de mintha most jobban együtt szólnának. Talán ez egy Búcsú dal, valami véget ért.