Ki az az én?

28 Ismerkedés

Felébredtem és kikászálódtam a kórházi ágyból. Nem mondanám, hogy jól aludtam, de ez annyira nem is fontos. Kimentem a váróterembe és ott leültem míg Jesst meg nem láttam.
- Jess! - kiáltottam neki miközben felpattantam. - Lenne egy kérdésem. Hol találhatnék valami ennivalót?
- Gyere. Megmutatom. - ahogy láttam nem volt túl boldog.
- Valami baj van?
- Nem. Minden csodálatos. Egy kórházban élek 2 haverommal meg veled. A város ahol éltem romokban, az anyámat megölték a bátyámról meg semmit nem tudok. Az is lehet, hogy ő is meghalt. Az életem remek. Egyáltalán nem fordult meg a fejembe még egyszer se, hogy öngyilkos legyek mint az apám. Az életem tökéletes minek is vessek neki véget.

-  Oh... Bocs, hogy ha valami rosszat tettem. Nem akartalak megsérteni.

- Nem. Te nem tettél semmit. Az én életem az ami bánt engem.

- Hány éves voltál mikor ide kerültél?

- Mármint a kórházba? Olyan 16 éves lehettem. Nekem is emlékezet kiesésem volt. Addig voltam boldog amíg eszembe nem jutottak a dolgok. Azóta itt vagyok a többiekkel. Ők tartják bennem a lelket, hogy ne ugorjak most le egy szikláról. Amúgy megérkeztünk. Ebben a szobában tartjuk a kajákat. 

- Király! Köszi! - Csináltam magamnak egy szendvicset és leültem az ottani kanapéra.

- Na emlékszel már valamire? Vagy valakire?

- Nem igazán. 

- És az a lány akit álmodban mondogattál? Rá sem emlékszel?

- Nem igazán.

- Lehet, hogy a barátnőd volt?

- Nem. Az megmaradt, hogy barátnőm nem volt. Fura, hogy erre bezzeg emlékszek, de a szüleim nevére meg nem.

- Az emlékezet kiesés fura. Tudom. Majd jobb lesz... remélhetőleg.

Megettem a szendvicsem majd odamentem az asztalhoz Jesshez.

- Tudnál beszélni a múltadról? Csak, hogy hátha beugrik valami, meg, hogy jobban megismerjelek.

- A múltam. Mindenki kiszínezi egy kicsit az emlékeit. Lehet, hogy már nem is emlékszem mi történt a kórházi életem előtt.

- Kérlek. Csak, próbáld meg.

- Nem garantálhatom, hogy minden igaz lesz amit mondok, de azért megpróbálom, hátha valami eszedbe jut. Kis koromban még vidám voltam, és egy nagyon jó családban éltem.  A bátyám folyton ijesztgetett amiért néha dühös voltam rá, de amúgy tudom, hogy csak viccelődött. A szüleimnek nem sok szabad idejük volt, de amikor tudtak velünk voltak. Aztán gimis koromban lett egy haverom akivel kicsit közelebb kerültem ha érted.

- Aha.

- De ugyebár akkor tájt jöttek a gondok. Az anyám egy terror támadás áldozata lett. Az apám ezért alkoholista lett, és a bátyámat ezért sokszor verte is. Engem csak azért nem, mert a bátyám megvédett tőle. Viszont az apám nem bírta pótolni anyám hiányát a piával, így öngyilkos lett. A haverom akiről mondtam, hogy jobban kijöttem vele, nos megpróbált valahogy elszökni a városból, de nem sikerült neki. Ekkor volt egy balesetem, aminek a következménye volt az emlékezet kiesés. Mikor felébredtem két korombeli nézett vissza rám. Cole és Lana.  Akkor még nem ismertem őket, de azóta vagyok itt.

- És, hogy kaptad vissza az emlékeidet?

- Egy férfi jött be a kórházba aki azzal jött, hogy valamit meg akar nekem mutatni. Elmentem vele és a házunkhoz vitt, utána meg az anyám és az apám sírjához. Akkor jutott minden az eszembe. De mire megszólalhattam volna a férfi elment. Szerintem a bátyám volt, de nem tudom. Már nem emlékszek rá, csak arra, hogy volt egy varrat a kezén.

- Köszi, hogy elmondtad. - ekkor Jess szeme könnyes lett. Odaléptem hozzá és átöleltem. 

- Hiányzik a régi életem. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért pont velem?