Soha nem múlik

~Tehetetlenség~

~Logan~

Valahogy igen is és nem is értem Nancy kiborulását. Megértem, hogy fáj neki, mert az apja 18 éven keresztül hazudott neki, de ezek mellett csak jót akart neki! Óvta a fájdalomtól. De vajon, hogy jött rá? Hiszen Nancy-nek nem szokása más dolgai között turkálni. Mi lelte őt? Ah de most ezek után rám is haragszik biztosan, hiszen tudtam mindenről. Az apja a bizalmába fogadott és elmesélte, majd hogy nem az egész életét nekem. Persze én is meséltem neki a nem túl fényes múltamról, de ez nem lényeg. Mi vár most ránk? Nancy meg fog nekem valaha bocsájtani? Na és az apjának? Nem kíváncsi egyikünkre sem.

- Mit tegyünk?- fordulok, Harold- hoz, aki kétségbe esetten néz rám

- Azt reméltem, hogy te majd tudni fogod Logan- sóhajt fel

- Jöjjön-, mondom, majd elindulunk az előszobába. Látszik rajta, hogy ideges, de bánja a történteket.

Főztem mind a kettőnknek egy forró teát majd helyet foglaltunk az előszobában lévő fotelekben. Egy darabig csendben ültünk majd elkezdett valamit motyogni.

- Minden az én hibám Logan- néz, rám mire megrázom a fejem

- Csak jót akart neki. Lehet nem a legjobb módszert választotta, de a jó szándék a lényeg, de persze Nancy egy makacs lány. Szerintem várjunk, egy kicsit ameddig le nem nyugszik, és majd utána beszélünk, vele közösen- mondom mire csak egy bólintást kapok-, Ne okolja magát

- Nem kéne, de lássuk, be egy szörnyű apuka vagyok!

- A saját maga ostromlásával nem lesz jobb semmi!

- Tudok mást tenni?- sóhajt fel

- Per pillanat nem...- mondom- Mit akar mondani neki ezek után?

- Azt, hogy őszintén sajnálok mindent, de nem volt más választásom és azt, hogy hiába mondtam volna, el neki lehet még most is depressziós lenne!- hadarja, mire csak bólintok

- Azt remélem csak, hogy nem csinál, hülyeséget- nézek magam elé

- Mire gondolsz?

- Tudja maga is- kortyolok, bele a teámba Harold pedig hátra dől a fotelban és csak nagyot sóhajt maga elé bambulva.