Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

1. Fejezet

A nevem Dorothea Elizabeth Martin. De a barátaimnak csak Dorothy, vagy Thea. A betegeimnek pedig Dr. Martin.

Igen, orvos vagyok, vagyis sebész, 4 éve dolgozom egy magánklinikán, a St. Dunstanban, Torontóban. A kórháztól pár sarokra lakom egy háztömbben, ami vörös téglákból épült. Azért választottam ezt, mert kislány koromban Londonban éltem, az egyetem miatt költöztem Kanadába és szerettem volna, ha a házam emlékeztet egy kicsit Angliára.

A szomszédom Mrs. Johnson, aki egyben az egyik legjobb barátom és a pótnagyim is. Igen, jól olvastad, Mrs. Johnson, vagyis inkább Donuty néni (csak én hívom így, mert szerintem ő készíti a legeslegjobb fánkot egész Kanadában) 64 éves. Gyermeke sajnos nem született, a férje pedig már rég elhunyt, így csak mi ketten vagyunk egymásnak.

Hogy miért is ketten? Mert én is szingli vagyok már 2,5 éve. Még az egyetem alatt ismerkedtem meg az exvőlegényemmel, Michael-lel. Azt hittem az életem maga a megtestesült tökéletesség, van egy szerető vőlegényem, aki nemrég kérte meg a kezem Párizsban, a legjobb barátnőm, Anne az asszisztensem, akit kisiskolás korom óta ismerek, imádom a munkám, nem mellesleg jól is fizet és nekem van a legcukibb macskám a világon.

Aztán a karrieremen kívül mindenem elveszett. A cicámat, Marylue-t megmérgezte a felettem lakó Mr. Franklyn, mert ki nem állhatta az állatokat, a vőlegényemet pedig az eljegyzési partit megelőző este rajtakaptam Anne-val, az én lakásomon, az én kanapémon, az én takarómba burkolózva. Pedig csak elhalasztottam a bevásárlást, hogy meglephessem Michael-t.

Mondanom sem kell, a hűtlen párommal elváltak útjaink, Anne könyörgött, hogy ne rúgjam ki, de én megtettem, a lakásomat eladtam, a kanapémmal együtt, a takarót pedig odaadtam egy hajléktalannak. Azóta itt élek a Colbeck és a Jane St sarkán, Donuty nénivel a szomszédomban.

Igen, eléggé elcseszett egy magánéletem van, az egyetlen szerencsém, hogy mióta az otthoni dolgok egy kicsit felkavarodtak, a karrierem szárnyra kapott és rengeteg beteg érkezik hozzám. Imádom a munkám, szeretek embereken segíteni és jobbátenni a mindennapjaikat.

Mostanság nagyon nehéz időszakon vagyok túl és az új lakásom kívül, ami már nem is olyan új, hiszen 2,5 éve itt lakom, kéne valami újdonság az életembe. El kell döntenem, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgatok. Mert a eszem azt mondja, ideje komolyabban foglalkozni a plasztikázással, hiszen ez rengeteg pénzt hoz, de a szívem azt diktálja, hogy beteg gyerekekkel foglalkozzam, adjak nekik erőt és gyógyítsam meg őket a legjobb tudásom szerint, hiszen előttük az élet.

Ma munka után elnézek a könyvesboltba és a hétvégen ideje lenne kiruccanni és bulizni egyet. Fel kellene szednem már valakit.