53. Fejezet

4.3K 252 7
                                    

– Szeretlek Dorothea Elizabeth Martin! – kiabált utánam. – Főleg, ha palacsintát csinálsz...
– Én is téged Daniel Douglas Martin. – nevettem hangosan. – Főleg, ha csendben maradsz. – a testvéri idill egyetlen rossz oldala az volt, hogy nem tudtam mi van Shawn-nal És Line-vel, így amint a konyhába értem első dolgom volt megnézni, hátha megérkezett már a várt üzenet...

A kijelzőn az időn és a mi dátumon kívül nem láttam semmit, így gyorsan feloldottam a zárat, majd írtam Shawn-nak.

Én: ?

A válasz szinte azonnal érkezett.

Shawn: Minden ok, de még nem végeztünk.

Ennyivel el is intézte, nem írt többet. Mondjunk én sem erőltettem meg magam, megértem. Vállat vontam, majd a hűtő felé vettem az irányt, kivettem a hozzávalókat, majd nekiláttam a sütésnek. 
– Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy ne írj neki.– lépett mellém Daniel. 
– Hagyj már Dan.– vágtam fájdalmas képet.– Megbeszéltük, hogy ír, de nem írt, így nekem kellett.
–  Azért ne légy kapcsolatfüggő házisárkány.– nevetett, miközben egy csipet lisztet szórt a vállamra.
– Hé! Most viccelsz, ugye?– söpörtem le a port magamról. 
– Nem, nem szoktam.– mondta teljesen komolyan.

– Daniel...– húztam össze a szemem.– Ha nem holnap lenne az esküvőd behúznék egyet.– méregettem megjátszott dühvel.

– Megnézném az alig 50 kg-dal.– horkantott.
– Azért szeretlek, na.– öleltem át, amint rögtön viszonzott. Persze, mert közben sütőport szórt a hajamba...– DANIEL DOUGLAS MARTIN, EZT MÉGIS HOGY KÉPZELTED?– ugrottam a hátára. Viccesen nézhettünk ki, egy 28 éves nő, aki nem mellesleg orvos  épp a bátyát ütögeti, aki 36  éves és másnap lesz az esküvője és ügyvéd. Üdvözlet Martinéknál.
– Dorothea, fejezd be.– hámozott le magáról nevetve.

– Jó, oké, csak tudod milyen jól esett most ez?– sóhajtottam.– Olyan volt, mintha újra 10 éves lennék.
– Még akkor is az én pici hugicám leszel, a 70 évesen együtt ülünk majd az öregek otthonában, miközben az unokáinkról mutogatunk képeket.– mindig ezt mondja, amikor valami nagyobb mérföldkőhöz érkezünk. Jelenleg ez az ő esküvője. 
– Tudom.– öleltem át. Ilyenkor mindig elgondolkozom ezeken a szavakon. Eddig úgy voltam vele, hogy ha minden kötél szakad, Daniel ott lesz nekem. Ő az egyetlen, akit sosem tudok eltaszítani magamtól, mert mindig ott van nekem és nem hagyja, hogy a padlón legyek. Igen, valahogy 3 héttel ezelőttig ezt gondoltam, aztán utána megjelent Shawn. Most ő is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb számomra, mint Daniel. Mert ő is mindig ott lesz nekem, hiszen megígérte. 

– Hahó, itt vagy Dorothy?– lengette szemeim előtt a kezét, mire feleszméltem gondolataimból.
– Mi? Persze.– nyeltem le könnyeimet.
– Már megint majdnem sírsz, kezdem azt hinni, hogy te is terhes vagy.– próbált nevettetni.
– Hát, biztosan nem.– mosolyodtam el.

– Amilyen hisztis vagy, ki sem bírnád a szülést...– forgatta a szemeit.
– Kell a palacsinta vagy még szeretnél beszólogatni?– mondtam kezemben a habverővel.
– Meg sem szólalok többet.– tette fel kezeit védekezően, mire elmosolyodtam.
– Most meg olyan, mint amikor hazajöttél hétvégénként a lakásodból, amikor még egyetemista voltál, én meg otthon laktam.– ma nagyon nosztalgiázós kedvemben vagyok.

– Igazad van. Emlékszel, amikor anyáék elmentek valami estélyre és azt hittük egyedül leszünk, így rendeztünk egy bulit, majd a nagyi megjelent az ajtóban? Mi meg csak ott álltunk, hogy lebuktunk, és annyit mondott, hogy "Nyugi, majd én falazok nektek."– kezdett bele ő is.
– Ő volt a legjobb nagyi a világon. Kár, hogy holnap nem lehet velünk.– biggyesztettem le az ajkam. Túl voltam már a nagyi halálán, de akkor is nehéz róla beszélni. És innentől kezdve nem volt megállás, végigbeszéltük az összes gyerekkori emléket, attól, hogy a nappaliban rákentünk a falara a csokit, egészen addig, hogy én nem tanultam az egyik nagyobb dolgozatomra, mert Dan szívét ápolgattam, hiszen összetörték. Ott ültünk a házukban az étkezőben és beszélgettünk. Idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára. 

Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETTDonde viven las historias. Descúbrelo ahora