Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

37. Fejezet

– Vannak abban még érdekesebb dolgok is.
– Mit például?– lapozgatta.– Úh, az első csókod.
– Na, azt inkább ne olvasd el.– takartam tenyeremmel az oldalakat.– Nézd, vannak rólad posztereim.– vigyorogtam.
– Nem tereled el a figyelem.– rázta a fejét.– Engem ez érdekel.– mutatott a könyvre. 

– Nem foglak meggyőzni, ugye?–néztem rá beletörődően, majd választ sem várva leültem mellé és olvasni kezdtem magamban görbe betűimet az elmúlt 14 évből.

"Ez volt életem legrosszabb napja. Hihetetlen dolog történt ma velem, de mindent csak sorjában. A reggelem szokásosan indult, suliba is gyalog mentem, mint mindig. Az óráim is rendszerint mentek, kiosztották a matek dogákat, ami természetesen kiváló lett, mint mindig."

– Kiváló, mint mindig.– nevetett Shawn.– Kicsit el voltál szállva magadtól, nem? 
– Nem, csak tisztában voltam az adottságaimmal, de az évek során jócskán veszítettem az egómból.– magyaráztam.– Ha előrelapozol és megnézed azt, mikor 16 voltam, már nem ilyen.
  – Csak hiszed, hogy nem olvasom el ezt a részt.– majd beletemetkezett a sorokba.

"Kémia után, Edward megvárt az ajtóban és megkérdezte, hogy elmennék-e vele a parkba. Sietnem kellett haza, így azt mondtam, neki, hogy elkísérhet. A rövid úton beszélgettünk, majd megálltam a házunk előtt és felé fordultam. Arca vészesen közel volt az enyémhez, majd hirtelen száját az enyémre tapasztotta, mire kikerekedtek a szemeim és eltoltam magamtól. Annyira megijedtem, hogy fogtam és  berohantam az ajtón. Mivel anya otthon volt, feltrappoltam a szobámba és bekulcsoltam a zárat. Több órát feküdtem a földön, nézve a plafont, hogy most mit tettem. Elcseszted Dorothy, sikeresen elcseszted, mint minden mást."

– Most mi bajod van, ez tök aranyos.– rázta a fejét.– Az enyém sem volt tökéletes, ahogy senkié sem. 
– De én elfutottam, elfutottam.– túrtam a hajamba idegesen.
– Nézzük azt a 16 éves énedet.– lapozott egyszerre át 40 lapot.

"2017.07.18. A nap amikor megértettem, hogy egy nap mind meg fogunk halni, minden véges és tennem kell azért, hogy szeressenek, tiszteljenek és felnézzenek rám. Nem maradhatok örökké a kis burkában élő lány, nem hitethetem el magammal, hogy minden rendben van magától és nem kell tennem semmit, majd minden az ölembe hullik. Akkor egy idióta vagyok, az életemből 16 évet töltöttem azzal, hogy magamat sajnáltattam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, amikor tehetek is ellene. Nem fogok Londonban maradni, kell a kihívás, el fogok költözni. Most nekiállok egyetem keresni valahol máshol. Elhagyom Európát, elhagyom Angliát és elhagyom a családom. Nem akarok úgy orvos lenni, hogy mindenki az apám alapján azonosít, én nem Dr. Martin lánya akarok lenni, hanem maga Dr. Martin és senki sem fog visszatartani. Ha azt akarom, hogy emlékezzenek rám tennem kell érte."

– Hű.– ennyi volt az egész reakciója.
– Mi az?– néztem értetlenül.
– Ez a mostani éned, ugyan ilyen vagy. Nem változtál 16 éves korod óta. Kicsit sem.– kerekedtek ki a szemei.
– Ezt kötve hiszem, de nem akarod megnézni a posztereket meg a videókat?– váltottam témát.
– Mi váltotta ki ezt belőled?– mutatott a naplóra.– Tudni szeretném.
– Miért érdekel?– vágtam fájdalmas képet.
– Miért nem mondod el?– lett kicsit ideges.

– Nem szeretném.– sóhajtottam.

– De Dor, nekem bármint elmondhatsz...– simította meg a karom.– Bármit.

– Akkoriban volt egy jó barátom, Emily. Ő volt az akivel el akartunk szökni a koncertedre.– kezdtem bele a mesébe.– Elrángatott egy buliba, vagyis, azt mondta, hogy egy normál házibuli. Na igen, aztán kiderült, hogy ez valami kibeszélős szösszenet. Bementünk a házba, ahol volt egy rohadt nagy kivetítő. Mindenki leült, csak a mi sulinkból voltak embereket. Szinte minden ember neve és képe felvillant projektoron. Mindenkiről elmondták, hogy miért nem bírják őket. Aztán megjelentem én is.–szöktek könnyek a szemembe.
– Ha nem akarod nem kell elmondani, hogy mit mondtak rólad.– ölelt át.
– Már elkezdtem, be is fejezem.– törölt meg a szemem és nyugtattam le magam. Abbahagytam a sírást és a szipogást is, nyugodt hangon folytattam a történetet.– Én voltam a jó kislány, aki mindig tanult, mindig mindent tudott. Szerettek a tanárok, minden év végén kiemeltek 5 tanulót, a több, mint 1000 fős iskolából. Benne voltam az 5-ben, mindig. Folyton versenyekre jártam, sportoltam, zenéltem és tanultam. Nem volt társasági életem, néha Emy átjött, de ennyi. Azt mondták, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, csak azért érem el, amit elérek, mert én vagy Dr. Martin, a szívsebész és Mrs. Martin, az igazgató-helyettes lánya. Ezért döntöttem el, hogy kilépek a szüleim árnyékából. Hiába dolgoztam keményen, hiába hajtottam ki a lelkem, a kortársaim nem ismertek el. Emiatt jöttem Torontóba.– mondtam el tömören.– Ott nem ismeri senki Dr. Douglas Martint, csak Dorothea Martint, azért mert kivívtam a jó hírnevem. Én, magamnak.

– Beleszerettem a világ legerősebb, legintelligensebb és leggyönyörűbb lányába.– nézett rám szerelmes mosollyal az arcán.
– Miért mondasz nekem ilyeneket?

– Mert ez az igazság. Meg kéne köszönnöm azoknak, akik ezt a kibeszélős bulit szervezték. Ha ők nincsenek, te nem jössz Torontóba.– csókolt meg.

–Szeretlek.– szívtam be illatát.– Te jelented nekem a világot.
– Ahogy te is nekem.– ölelt át.– Na megmutatod a posztereket?– csillant fel a szeme.

– Látni akarod magad fiatalon?– nevettem el magam.– Tessék.–dobtam elé vagy 10 tekercset.
– Be kell valljam, tényleg jól néztem ki.–vakarta meg állát elégedetten.–Már csak a kamasz Dor-ról szeretnék látni képeket.

– Jól van, szia!– álltam fel és indultam az ajtó felé.

– Naaaa, légysziiii!– kapta el a lábam.
– Shawn, ezt most fejezd be!– mutattam le az alsó végtagomra, amit szorított.–Olyan, vagy mint egy óvodás, 30 éves leszel, könyörgöm.

– Elengedem, ha megmutatsz legalább 5 képet.– ajánlott alkut.
– Legyen.– forgattam a szemeim és elővettem néhány képet egy dobozból. Gyorsan végiglapoztam őket, aztán megakadtam a szemem egy összehajtogatott lapon, amit rögtön ki is nyitottam.

– Mi az?– nézett rám a mellettem álló férfi értetlenül. 

– Nem tudom.– majd elolvastam a rajta lévő szöveget.