Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

62. Fejezet

– Hogy lehet az, hogy te nem kaptál idegbajt, amikor felhoztam a volt barátnőim témát?
– Emlékszel az első találkozásunkra? – piszkálgattam a karkötőm. – Vagyis, a másodikra.
– Sosem fogom elfelejteni...
– Már akkor az exeimről meséltem neked, szóval én kezdtem. De amúgy is, ők a volt barátnőid, a múltat nem tudom megváltoztatni, de nem is vártam el, hogy egy olyan ember, mint te... – ekkor félbeszakított.
– Mondd ki. Mondd ki, hogy egy szexisten.
– Ahj, néha annyira barom tudsz lenni. – csaptam a combjára sértődötten.
– Azért szeretsz még? – nézett rám kiskutya szemekkel.
– Persze. Cukorbogyóm. – és újra kitört belőlem a nevetés.

– Ott tartottam, hogy nem is várom el egy olyan embertől, mint te, hogy az esküvőéig "érintetlen" – rajzoltam idézőjelet ujjaimmal a levegőbe. – maradjon.
– Te olyan prűd vagy. – nézett rám. – Nem mondasz ki szavak, csak célozgatsz. Szűznek hívják Dor.
– De így szeretsz, nem? – néztem rá lebiggyesztett ajkakkal. Szám sarkában a mosoly halvány jelei bujkáltak, a szemem is árulkodott arról, hogy tudom a választ.
– Persze. – puszilt bele a hajamba, mire tényleg elmosolydtam. – Szóval The 100... De rohadt régen forgattuk, jézusom. – Temette arcát a tenyerébe. – Öreg vagyok.
– Hát, nem én mondtam. – vontam vállat.
– Te csak most leszel 29, ne szólj egy szót sem.
– Megjegyezted, hogy mikor van a szülinapom? – lepődtem meg.
– Még szép, hogy megjegyzem a szülinapod, az enyémet is tudom, de te fontosabb vagy, mint én, tehát jó, hogy tudom...
– Ez olyan szép volt, köszönöm. – egész testemet melegség járta át. Hogy lehetnek ilyen gondolatai? Hogy lehet valaki ennyire... Nincsenek rá szavak. Empatikus, önzetlen, megértő, humanista és sorolhatnám. – Én ezt nem érdemlem meg... – suttogtam, de sajnos meghallotta.
– Már hogyne érdemelnéd meg, Dor, itt aki félhet attól, hogy nem elég jó, az én vagyok. – magyarázott erősen gesztikulálva.

Ha tudná, hogy ez mennyire nem így van. Ha tudná, hogy mennyit gondolkoztam ezen mostanság. Ha elmondom neki, ugyanezt mondaná, hogy ez pont fordítva van, pedig nagyon nem.
– Shawn, én...
– Mondd csak.
– Én borzalmasan félek. Félek, hogy elveszítelek, félek, hogy minden ami most igazi, ami velünk történik, egyszer csak szertefoszlik... És már másnak fogod mondani, hogy szeretlek, másra fogsz gondolni elalvás előtt, más ajkait fogod csókolni. Egy szebb lányét, aki többet tud neked adni az életéből, mint én. Akinek van ideje rád, akinek nem olyan a munkája, hogy nincs mellette élete... – egyszerűen csak kibukott belőlem. Nem tudtam visszatartani, de talán jobb lesz így.
– Tessék? Dor, te ezt most tényleg komolyan gondoltad? – nézett rám óriási, megrökönyödött szemekkel. – Ezt nem hiszem el. – csattant fel. – Nem hiszem el... Te nem bízol bennem. Azt hiszed, hogy egyszer csak itthagynálak valami holmi modellért? MIÉRT NEM BÍZOL BENNEM, DOROTHEA? – halkan kezdte ezt a pár mondatot, majd ahogy egyre gyűlt benne az idegesség, úgy emelkedett a hangja is. – Válaszolj!
– Én... Sha-Shawn... Nyugi. – próbáltam nyugtatgatni, de a el-elcsuklott a hangom.
– A barátnőm nem bízik bennem... NEM BÍZIK BENNEM AZ AZ EMBER, AKIT MINDENNÉL JOBBAN SZERETEK, AKIÉRT ODAADNÁM AZ ÉLETEM!
– Nem erről van szó, kérlek, ne kiabálj velem. – könnyek szöktek a szemembe. A hangom nagyon magas volt és erőtlen.
– NE KIABÁLJAK? AMIKOR AZ ELMÚLT EGY HÓNAP EGY HAZUGSÁG VOLT!?
– Shawn, hallgass meg, kérlek. Nem úgy értettem... Miért rontok el mindent!? – meredtem a plafonra, miközben patakokban folytak a könnyeim. – Csak próbálom elmondani, hogy érzek, de nem hagyod. Szeretlek és bízom benned...
– Legközelebb talán gondold át, hogy mit mondasz. Attól, hogy te tökéletes vagy, még más nem az. Én ennyit tudok neked adni, ha ez kevés, akkor sajnálom. Kicseszettül sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked. Nem tudom milyen te lenni...
– Ezt egy szóval sem mondtam.
– De így érzel.
– Nem, nem így érzek. HALLGASS MÁR MEG, KÖNYÖRGÖM!
– Eleget hallottam... Talán túl sokat is. – indult az ajtó felé.
– Shawn, ne, ne menj el! – zokogtam keservesen.