Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

31. Fejezet

  – Hihetetlen, hogy az én Dorothykám egy sztárral jár.– anyu olyan, mint Line, csak idősebb. Annyira hasonlít a stílusuk, ebből is látszik, hogy a férfiak tényleg az anyjukhoz hasonló nőt vesznek el általában.
– Anyu, mi nem vagyunk együtt...– pásztáztam a földet.
– Na végre, egy úriember! Már jobban kedvelem, mit azt az idióta Michael-t.– apa sosem bírta őt sem, egyik barátom se bírta.– És mi a helyzet a kórházban?
– Minden rendben, és tudjátok meséltem arról, hogy szeretnék szakosodni. Hát, döntöttem...   

– Vagyis, az túlzás, hogy döntöttem.–túrtam a hajamba idegesen.–Csak nekiálltam mérlegelni.
– Kislányom, ne hamarkodd el,– intett apa óva,– ettől függ a jövőd.
– Igaza van apádnak.– bólogatott helyeslően anyu. Mindig igazat ad neki, sosem szállna vele szembe. Néha nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz tulajdonság.– Hagyjuk is a témát addig, amíg nem válik biztossá. Line, drágám, megvan a torta? Minden rendben az esküvővel?– fordult a leendő menyéhez.
– Természetesen Elizabeth, minden a legnagyobb rendben. A virágokat holnap intézzük Dan-nel...– és Caroline szokásához híven beszélt és beszélt. Nem arról van szó, hogy untam vagy ilyesmi, csak egyszerűen jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy hol van Shawn és mit csinál épp.

Nem tagadom, halálosan szerelmes vagyok belé. Annyira hiányzik, még alig több, hogy eljöttem, de már most fojtogató a hiánya. Mintha elveszítettem volna a lelkem egy darabját. Elmélkedésemből anya zökkentett ki.  

– Dorothea, neked mi a véleményed?– nézett rám tágra nyílt szemekkel.
– Bocsássatok meg, miről van szó?– jöttem zavarba a nem várt kérdéstől.
– Az ültetési rendről...

– Ahj Line, annyira precíz vagy, mindenre gondoltál, biztosan jó lesz.– tettem kezem a vállára támogatóan.
– Köszönöm.– ölelt át, amit természetesen viszonoztam. – Te jó ég! – kiáltott hirtelen.

– Mi a baj? – nézetem ijedten.
– El kell indulnunk a szalonba, a lányok nem fognak tovább ott maradni miattam. – esett pánikba. 
– Szívem, te vagy a főnökük, csak ott maradnak a kedvedért pár perccel tovább. – küldött egy kedves pillantást a bátyám jövendőbeliének.
– De akkor is, megígértem, nem várathatom meg őket. – és már állt is fel a kanapéról. Mondtam már, hogy egy kicsit idegbeteg mostanság az esküvő miatt? 
– Ezt már szeretem. – mondta apa. – Tartja a szavát, nagyon szép dolog!
– Jól van, köszönjük a vendéglátást, mennünk kell. Sziasztok! – léptem ki az ajtón, nyomomban a többiekkel.

A szalonban

– Dan, te minek jössz be? – néztem csúnyán a bátyámra. – Nem láthatod, ne is álmodozz. – toltam ki az ajtón egy apró mozdulattal. – Szia, majd szólok, ha jöhetsz! – mosolyogtam rá és hátat fordítottam neki. – Line, húzd fel gyorsan megöl a kíváncsiság. – lépkedtem a próbáló terem felé.

– Lányok, légyszi menjetek ki! – utasította a körülötte legyeskedő munkatársait. –Szeretnék ketten maradni Dorothy-val. Majd szólok, ha kelletek. – mosolygott kedvesen. Miután elhagyták a helységet, Line azonnal a ruháért nyúlt és kivette a csodát a zsákból. Szinte elállt a lélegzetem.

– Ó, te magasságos! – kaptam szám elé a kezem.  – Csodás, vedd fel gyorsan! – ujjongtam, majd leültem az ott lévő díványra. Caroline elkezdett öltözni, ez még nem nagy szám, de amikor levette a blúzát... – Line! LINE! LINE! – kiabáltam.
– Mi az? – nézett furán, majd észbe kapott és felsőjét a hasa elé helyezte.

– ÚRISTEN! – törtem ki könnyekben, majd megöleltem. – Gratulálok! Mióta tudod? 
– Ne olyan hangosan! – csitított. – Még meghallják, szerinted miért küldtem ki őket...
– Mesélj el mindent! Most! – rángattam az ülőalkalmatosságra.
– Még nagyon friss, ezért kellett ilyen gyorsan az esküvő... – húzta a száját.
– MEGLEPI-BÉBI!!! Tudtad, hogy a nem tervezett babák általában magasabb intelligencia hányadossal rendelkeznek? – néztem rá óriási szemmel, olyan lehettem, mint aki beszívott vagy nem is tudom. Fel s alá járkáltam, és ugrándoztam. Nagyon örültem a picinek. 
– Azért megnézed a ruhát is? – kérdezte félénken.

– Hát persze. – fújtam ki a levegőt és próbáltam magam lenyugtatni.

10 perccel később megláttam a ruhát. Azt hittem káprázik a szemem, egyszerűen tökéletes volt. Visszafogott, mégis szexi. Annyira eltalálta, látszik, hogy ő tervezte.

– Ennél szebb darabot még sosem láttam... – gyűltek újra könnyek a szemembe. – Ahj, Line, te vagy a várandós, mégis én sírom el magam másodszorra...   –szipogtam.

– Ki tudja? – vigyorgott kajánul. – Lehet úton van egy mini Mendes, csak még te sem tudsz róla. – kacsintott.
– Teljesen kizárt. – nevettem el magam kínosan. – Tudod nagyon jól, ráadásul két okom is van ennek megcáfolására...

– Dorothy, attól, hogy van ez a betegséged, még nem vagy meddő. – nézett rám szomorúan. – Csak nehezebben ágyazódik be a baba, te jobban tudod te vagy az orvos. – ölelt át. – De mi a másik ok? – vágott furcsa arcot. – Várj, ti még nem? – esett le az álla. Válaszul csak a fejem ráztam. – Ó, pedig szerettem volna megtudni egyesmást... – ült ki az arcára perverz mosoly újra. 

– Ha tudnám, akkor se mondanám el, tudod, hogy mennyire prűd vagyok. – vontam vállat. – Vissza a ruhádra, annyira tökéletes, hogy már a puszta nézésétől is öngyilkos hajlamaim lesznek... – nevettem kínosan. 
– És a sajátod még nem is láttad. – dörzsölgette tenyerét, Shawn meg fog őrülni, ha meglát benne. Ott van, vedd fel! – mutatott a fogason pihenő zsákra.

– Máris. – tipegtem a darabhoz.

Igaza volt a leendő sógornőmnek, káprázatos ez a ruha. Nagyon hasonlít az övéhez, de mégsem ugyanaz. 

– Gyere már ki, hadd lássalak! – kiáltotta.

– Megyek. – fel sem tűnt, hogy tíz perce nézegetem magam a tükörben. – Annyira imádom. – léptem ki a fülkéből.

– Dorothyyyyy–nyomta meg az y-t.–Nagyon jól áll neked a bordó, kiemeli a bőröd barnaságát. Eszméletlenül nézel ki!–dicsért.

– Köszönöm, de ez a te érdemed.– mosolyogtam boldogan.
– Ne butáskodj.– majd intett, hogy menjek oda és öleljem meg.

– Ms. Parker, bemehetünk?– hallottam egy vékony hangot az ajtó túlsó oldaláról.
– Gyertek!– kiáltotta, majd kiszabadult az ölelésemből.
– Szentséges ég, káprázatosak mindketten!– csapta össze tenyerét a cincogó hang tulajdonosa. Már most idegesített a hangszíne.– Mr. Martin és Mr. Mendes is el fog ájulni!– bókolt.– Ha már itt vagyunk, készítünk egy közös képet?– lépett elém csillogó szemekkel.

– Persze, csak visszaöltözöm.– nyugi Dorothy, ő nem tudja, hogy már ez a sokadik képed, nem bánhatsz vele lekezelően, nem tehet arról, hogy fáradt vagy és nem bírod a hírnevet. Törődj bele, ennél csak több és rosszabb lesz.

–Holnap 9-kor itt leszek a hotel előtt. Csak kényelmesen öltözz, egész nap futkosni fogunk.– mosolygott.
– Rendben, sziasztok, jó éjt!– szálltam ki a kocsiból, majd követett Jason is.
– Jó éjt!– intettek mindketten, majd a bátyám a gázra taposott. 

– Jason, ne érts félre csak nem szeretnék egyedül vacsorázni. Van kedve eljönni velem, szóljon Rob-nak is!– mondtam félve.

– Természetesen, különben is muszáj ott lennünk veled.–nevetett kínosan.
– Akkor majd kopogjanak.– idő közben odaértünk a szobához, így bementem és kicsit rendbe szedtem magam. Átöltöztem, mert már eléggé megviseltté vált a ruhám, hisz ebben utaztam és az egész napot ebben töltöttem. Mivel ez egy elég nívós hotel, nem mehetek vacsorázni melegítőben, így felvettem egy fehér alapon halványsárga virágos ruhát és egy színben passzoló sárga magassarkút. A hajamat gyorsan besütöttem, feljavítottam a sminkem és a lila rúzs letörlése után egy vöröses árnyalat került ajkaimra. Miután végeztem, leültem az ágyamra és vártam, mármint, az túlzás, hogy vártam, mert amint a testem érintkezett a takaróval, fülemet a kopogás halk moraja csapta meg.