Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

55. Fejezet

– Dorothy, döntöttél már a pályáddal kapcsolatban?– nézett rám apa.
– Ami az illeti igen.– vettem egy nagy levegőt.– Kaptam egy teljesen más ajánlatot, a közeljövőben épül egy új klinika Torontóban, ami az ország legmodernebb kórházának és kutatóközpontjának készül és felkértek, hogy legyek az orvos igazgató-helyettes.– mondtam ki lassan, tagoltan a szavakat, hiszen hiába tudom hetek óta, még én is nehezen hiszem el.
– Te-tessék?– nézett rám apa.– A Global White Lake-ről beszélsz?– kerekedtek ki a szemei.
– Igen, arról, miért?– ráncoltam a szemöldököm.
– Kislányom, én annyira büszke vagyok rád, el sem tudom hinni.– lépett mellém, hogy átölelhessen.

– Köszönöm.– paskoltam meg esetlenül engem átkaroló kezét, hiszen én épp ültem.– Nagyon köszönöm.
– Ez életed nagyon lehetősége, nem hagyhatod ki.– nézett a szemembe.
– Tudom és nem is fogom kihagyni.– mosolyodtam el halványan.

A vacsora nagy része mondhatni normálisan telt. Feljöttek a szokásos témák, szinte minden érdekesebb, de leginkább unalmas dolgot végigjártunk. Mikor már mindenki végzett az asztalnál, Line ránézett Shawn-ra, aki csak egy aprót bólintott majd megkérte apát, hogy jöjjön vele. Mindketten felálltak az asztaltól sűrű bocsánatkérések közepette, majd elhagyták a termet. Shawn arcán félelemet és izgatottságot véltem felfedezni, Apa viszont a tőle megszokott nyugalommal követte a nála magasabb férfit.
– Line, elkísérnél a mosdóba?– néztem rá a lányra, aki nem is válaszolt, csak felpattant és elindult, gondolom azért, hogy menjek utána. – Jó, ezt egy igennek veszem.– toltam el magam az asztaltól és álltam fel. Amint tisztes távolságra kerültünk Anyától és Dan-től, azonnal számon kértem őt. – Mi volt ez az előbb?– vágtam értetlen képet.
– Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz.– rázta a fejét Caroline.
– Ahj, tudom, hogy tudod, mire gondolok.– sóhajtottam fel.

– Nem, nem tudom. Mire gondolsz?– folytatta továbbra is az idegeim húzását.
– Hát az előbb, ránéztél Shawn-ra és...– nem hagyta, hogy befejezzem, a szavamba vágott.
– Valaki féltékeny.– mosolyodott el félszegen majd kezdett kuncogni. – Dorothy, ne haragudj, hogy rá mertem nézni a barátodra.– mondta szórakozottan. Tisztában volt vele, hogy nem ezzel van a bajom, valamiért csak az időt húzta és folyamatosan hárított. Sosem láttam még ilyennek, nem tudtam mi üthetett belé.

– Line, nem... Ránéztél, mintha azt mondtad volna, "itt az idő" vagy nem is tudom, majd bólintott egyet és elrángatta magával Apát.– olyan tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy nem fogok normális választ kapni, pont olyan volt, mint amikor végső elkeseredésedben a víz alatt is megpróbálsz lélegezni, pedig tudod, hogy hiába minden erőfeszítésed.
– Öhm...– rágta a szája szélét, mint aki nagyon gondolkozik valamin.– Daniel ajándéka miatt volt.– mosolygott kínosan.
– És ezt olyan nehéz lett volna elmondani?– tártam ki a kezeimet értetlenül.

– Nem... vagyis de.– vont vállat.
– Line, mi van veled?– húztam össze a szemeim, majd kezdtem méregetni az arcát.
– Semmi.– majd megfordult és visszament Anyáékhoz.

Nem tudom mi történt, mire visszaértünk az asztalhoz, Anya úgy vigyorgott, mint a tejbe tök, Daniel pedig úgyszintén. Teljesen megkattant a családom?! Még hosszú percekig üldögéltünk így, Line és Anya néha összemosolyogtak, máskor pedig jót derültek az értetlen arcomon. Nem értettem mi történik, olyan volt, mint egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek, de hiába próbálkoztam, tudtam, hogy ez a valóság és teljesen felesleges minden apróbb erőfeszítés is. Nagy nehezen betoppant Apa, nyomában Shawn-nal. Mily' meglepő, Shawn is annyira mosolygott, hogy csodálkoztam, miért nem görcsöltek be az arcizmai. Na Apa már nem volt ennyire boldog. Arca gondterheltséggel kevert enyhe, nagyon-nagyon enyhe jókedvet tükrözött. Miután visszaültek az asztalhoz, mindenki folytatta a bájcsevejt, mintha mi sem történt volna. Én bolondultam meg, vagy az egész csalódom kattant be? Nagyon remélem, hogy tényleg mindez Daniel ajándéka miatt történik és nincs semmi komoly. Lehet kezdek besokallni az esküvőtől és ezért reagálok túl mindent. Igen, valószínűleg ez a probléma.

– Végre vége.– nyúltam el az ágyon, úgy, ahogy voltam, kisestélyiben és cipőben.
– Elfáradtál Édes?– fúrta arcát a nyakamba Shawn, mire akaratlanul és elmosolyodtam és elégedett sóhaj hagyta el a számat.
– Nem, csak azt hiszem, hogy kezdek megőrülni.– nevettem fel.
– Nem kezdesz megőrülni, te őrült vagy.– simított végi az arcomon.
– Miért is?– ráncoltam a szemöldököm.
– Mert a tökéletes ember nem normális, tehát csak őrült lehetsz.– állt fel, majd indult a fürdő felé.– Pár perc és jövök.

Nem értem ez az embert, nem értem a családom és nem a világot. Nem tudom mi történik, annyira gyanús nekem ez az egész, mindenki furcsán viselkedik, mindenki titkolózik, ah... Minden lehetséges variáció végigfutott az agyamon, tényleg, kivétel nélkül minden. Félelmetes, hogy mikre gondolok, próbálom lenyugtatni magam, de egyszerűen nem megy...– ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor egy nagy csattanást hallottam.

– Shawn? SHAWN? Mi történt?– téptem fel a fürdőszoba ajtaját, mire a látványon hangosan felnevettem.

– Jézusom Dor, ne ölj meg légyszi...– tette fel a kezét védekezően, de nem bírtam abbahagyni a nevetést.– Annyira sajnálom...– túrt a hajába idegesen.

– Shawn, az csak egy nyamvadt parfüm volt, azt hittem valami bajod esett.– már a könnyeim folytak, annyira nevettem. Annyira abszurd volt, hogy ott térdepel Shawn a fürdőszobában és egy illatszertől áztatott üvegszilánkokra mered, olyan szomorúsággal, mintha egy olyan fontos dologról beszélnénk.
– De ez volt a kedvenced. Vagyis ezt mondtad valamikor régebben. Nagyon haragszol?– nézett rám kiskutya szemekkel, még minden a padlón kuporogva.
– Shawn gyere már ki, még a végén belelépsz a szilánkokba. És dehogy haragszom, a frászt hoztad rám, azt hittem tényleg valami baj történt.– nyújtottam a kezem, hogy segítek felállni, de továbbra sem volt hajlandó megmozdulni.– Miért nem jössz ki?– ráncoltam a szemeimet.
– Megyek mindjárt, feküdj le.– erőltetett arcára mosolyt.

– Én nem értelek, de komolyan...– sóhajtottam, majd az ágy felé vettem az irányt.

– Igen Andrew, tudom. Nem, nem mondtuk el senkinek, hogy itt lesz az esküvő. Nem vagyok kisgyerek, tudok vigyázni magamra, ne aggódj. Tudod mit? Nem érdekel, szia.– csapta le a kagylót.
– Jó reggelt.– ültem fel az ágyon, mivel felkeltem arra, hogy Andrew-val üvöltözik telefonon.

– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.– hajolt le hozzám, majd adott egy gyors csókot. – Este nem telt el kettő perc, miután elküldtelek lefeküdni, de már úgy aludtál, hogy fel sem tűnt, hogy betakartalak.– mosolyodott el.

– Nem haragszom, úgy is mennem kell a sminkeshez.– forgattam meg a szemeim.– Meg a fodrászhoz és a ruhámért...– kezdtem sorolni, de Shawn az egészet csak egy halk nevetéssel nyugtázta, majd ránézett az éjjeliszekrényére és az arca teljesen elkomorodott. Mintha valami árnyat látott volna, akit el akar kapni, ráugrott az ágyra, hogy mire odakapnám a fejem, már rég eltakarja azt az akármit.– Mi az?– kezdtem nyújtogatni a nyakam.

– Semmi.– gyorsan felkapta azt a valamit az asztalkáról, kezeibe zárta és elrohant egy másik helyiségbe, hogy eltegye valahová, anélkül, hogy én azt látnám.
– Shawn, ne szórakozz, mi az?– indultam utána.
– Dorothea Elizabeth Martin, ha most idejössz, örökre bánni fogod.– hallottam hangját, mire megtorpantam.– Itt megvárlak.– tettem karba a kezeimet és fújtattam egyet.
– Hú, ez meleg volt.– jött vissza, homlokát törölgetve.– Ekkora pókot még életemben nem láttam...

– Mi?– kerekedtek ki a szemeim.– Te most tényleg képes voltál egy pók miatt ekkora cirkuszt csinálni?– ráncoltam a szemöldököm.
– Miért, te nem félsz a pókoktól? – kérdezte összehúzott szemekkel:
– Nem. Shawn, sebész vagyok, sokkal több mindent láttam már, mint amit te el tudsz képzelni.
– Akkor most tök felesleges lettem szuperhős?
– Nem, te nem lettél szuperhős. A szememben minddig is az voltál és az is leszel. – mosolyodtam el, majd felálltam és a másik szoba felé indultam.
– Öltözni mész?
– Igen. – válaszoltam csípőből.
– A szekrényhez?
– Nem, a konyhába... Persze, hogy a szekrényhez.
– Istenem, mekkora egy idióta vagyok. – csapta meg a homlokát, majd felkapott és bevitt a hálóba. Mondanám, hogy lerakott az ágyra, de inkább csak ledobott, majd gyorsan kiment a szobából, ráfordította a kulcsot és gondolom a szekrényhez ment. Nem tudom mit rejtegethet, de komolyan kezdek félni...