Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

46. Fejezet

  – Csak ha elmondod, hogy mi volt a repülőn. – támasztotta meg fejét kezével és érdeklődve nézett rám.
– Ne légy ideges és ne rúgj ki senkit, jó?   

– Ugye tudod, hogy ha ilyeneket mondasz, csak még jobban felhúzom magam?– ráncolta a szemöldökét.
– Nem nagy dolog...
– Elmondod vagy sem?– kérdezte egyre idegesebben.
– Szóval eleinte nagyon kedves volt az utaskísérő, azt hiszem Britney, vagy hogy hívták. Aztán kimentem a mosdóba és meghallottam, hogy egy másik lánynak épp azt ecseteli, hogy mennyire ronda vagyok, hogy nincs stílusom és nem érti, hogy mi tetszik neked bennem.– mondtam el egy szuszra.
– Gondolom intelligensen beoltottad.– kezdett nevetni.
– Ne nevess, ez nem vicces. De igazad van, túl jól ismersz.– kuncogtam.
– Nem tudom honnan jönnek az oltásaid, de díjazom.
– Tudod, bátyám van.– mosolyodtam el.– De szeretnék egy nagyon fontos dologról beszélni veled. Ezt még senkinek sem említettem.– néztem mélyen a szemébe.

– Baj van?– kezdett aggódni.
– Dehogy, csak döntenem kell.– legyintettem.– Kaptam egy ajánlatot, azt hiszem 2 és fél hete kaphattam az e-mailt. Épül egy új magánklinika Torontóban és lehetőséget kaptam, hogy általános és plasztikai sebészként én legyek az orvosigazgató helyettes és a sebészet vezető.
– Dor, ez csodálatos!– ült ki óriási mosoly az arcára.
– Igen, de ha maradok, akkor foglalkozhatok beteg gyerekekkel.

– Ezt el kell vállalnod, mi lesz ha meghal egy gyerek? Túlságosan érzékeny vagy, nem élnéd túl.–simította meg az arcom.
– Erre nem is gondoltam.– szomorodtam el.
– Én nem dönthetek helyetted, gondold át. De nem szeretném, ha folyamatosan magad alatt lennél. Különben is, milyen menő lenne, pár év múlva te lehetnél Mrs. Mendes, Torontó legmodernebb kórházának főorvosa.– ábrándozott.

– Mrs. Mendes?– kerekedtek ki a szemeim.
– Miért, nem szeretnél egyszer a feleségem lenni?– kérdezte mosolyogva.
– De, igen. Shawn, ma két hete, hogy ismerjük egymást...

– Attól még szerethetlek és felnőtt emberek vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk.– vont vállat.– Menjünk, nem fogunk odaérni az ékszerészhez.– álltam fel.

– Valami rosszat mondtam? 

– Shawn, én is szeretlek, mindennél jobban... De nem gondolod, hogy ez kicsit gyors? Mi fognak gondolni a családjaink? Hogy kapcsolatfüggő vagyok, mert gyorsan le akarom kötni magam melletted. Mit fognak gondolni a rajongók? Azt, hogy egy aranyásó ribanc vagyok, mert minél hamarabb hozzád akarok menni, hogy szó nélkül szórhassam a pénzed. Hogy az egyetlen szerencsém, hogy szép vagyok, ezért vettél el. Hogy a sikereimet csak annak köszönhetem, hogy én vagyok Mrs. Mendes...

– Dor, ez akkora baromság. A szüleink tudják, hogy nem vagy kapcsolatfüggő, a rajongók meg már rég azt hiszik, hogy eljegyeztelek. De kit érdekel, hogy mit gondolnak? Én szeretlek, mindennél jobban és te is engem. És csakis ez számít, semmi más. Csak te meg én, vagyis inkább mi.
– Shawn, ez olyan gyönyörű volt...– öleltem át szorosan és szívtam be illatát. 
– Még én is meglepődtem magamon.– nevetett fel.

– Miért kell elrontani a szép pillanatokat?– nyöszörögtem.
– Nem tudom elrontani az összes szép pillanatot.– suttogta.
– Ezt hogy érted?– toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Mert a veled töltött idő teljes egészében csodálatos és ezt az időt szép pillanatok alkotják. Egy teljes hátralévő élet minden percét pedig nehéz elrontani.– mosolygott.
– Hogy jutnak eszedbe ilyen szép gondolatok?
– A közeledben nem nehéz ihletet találni...

– Dor, gyere már ki, elfogunk késni a sajtótájékoztatóról. Bent vagy már egy órája, különben is, ott megtámadnak majd a sminkesek, fodrászok és a stylistok, mindegy mit veszel fel.– mondta miközben a fürdőszobaajtón kopogott.
– Jól van, na, csak hajat mostam.– léptem ki óriási párafelhő kíséretében. 
– Világosabb a hajad.– vett ujjai közé egy nagyobb tincset.
– Minél többször megmosom, annál jobban kijön belőle a sötétbarna festék.– vontam vállat.– Alapjáraton sötétszőke a hajam, télen kicsit barnásra szoktam festetni.

– Kiemeli a bőröd színét a világos haj.– ölelt át és szagolt a hajamba.
– Tetszik az illata?– nevettem fel.
– Szeretem az illatod. De mennünk kell, gyere!– húzott ki a hotelszoba ajtaján.– Nem kell félned, általában mindenki nagyon kedves, nem fogunk olyan kérdést kapni, amire kellemetlen lesz válaszolni.  Andrew már vár ránk kint. 
– Nem félek.– ráztam a fejem.– She says that she's never afraid, just picture everybody naked. (Azt mondja sosem fél, csak képzelj el mindenkit meztelenül szerk.)  – énekeltem a részletet a There's nothing holdin' me back-ből.
– Még nem is hallottalak énekelni.– húzta össze a szemöldökét.
– Jobb is.– nevettem.– Eddig meg voltál kímélve.

– Ez az első dolog, amiben nem vagy jó.– amint kimondta, láttam az arcán, hogy meg is bánta.
– Nem sértődtem meg, nyugi. Tudom, hogy nem tudok énekelni. De te igen, látod kiegészítesz.– szorítottam meg a kezét. Idő közben kiértünk a parkolóba, ahol Andrew már valóban várt minket.

– És megérkeztetek, szuper. Sziasztok.– köszöntött a volán mögül, miközben beültünk.

– Szia Andrew, örülök, hogy látlak.– mosolyogtam.
– Csá.– mondta lazán Shawn.
– Na, most, hogy Dorothy kiörülte magát, Shawn meg nagyon illedelmesen köszönt, indulhatunk?– válaszként csak bólintottunk.– Hol járt az eszetek, amikor ma bementetek egy ékszerboltba, hm? Szerintetek poénból mondtam, hogy állítsátok le magatokat? Egy cikk, hogy kézen fogva sétálgattok, aztán bementek egy ékszerboltba? Nem elég, hogy azt hiszik, jegyben jártok a bugyuta karkötőtökkel gyűrű helyett, már azt hiszik valóban esküvő lesz. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de annyi félreérthető dolgot csináltok, Istenem! Én meg próbálom eltusolni az ügyeiteket. Shawn, jó, hogy nem ütötted le a taxist, de amúgy igazad volt. Láttam a videót.

– Hogy mi?– esett le az állam.– Ezekről mind van cikk?
– Dorothea hercegnőt üdvözöljük a média mocskos világában. Az összes taxiban van kamera...– oktatott ki Andrew.– Na majd este átmegyek, akkor kaptok fejmosást csak tudjuk le ezt az interjút. Utálom a bal oldali közlekedést. Mit fogtok mondani az interjún?– úgy ugrált a témák között, hogy alig fogtam fel miket mond. 

– Nem fogok hazudni.– kezdtem ellenkezni.
– Elmondjuk az igazságot.– helyeselt Shawn is.
– Meg akarod mondani a rajongóknak, hogy 5 év múlva nem lesz több koncert, hogy az egésznek vége?– nézett fürkészően a visszapillantóból.
– Ez az egyetlen, amit nem fogok elmondani.– sütötte le a szemét.
– Oké Mendes, megint meggondolatlan voltál. Lassan 30 éves vagy, kicsit gondolkozzál, tudod erre van a kicsi agyad, ha neked egyáltalán van olyanod...
– Kösz Andrew, nagyon kedves.– tette karba kezeit. Az út hátralévő része csendben telt. Shawn duzzogott, Andrew meg csak mosolygott a semmit. Nagyon furcsa nekem ez az ember.

Amint beléptünk az óriási épületbe, azonnal hatalmába kerített, a tipikus "fontos vagyok" életérzés. Mindenki körül ugrált minket, folyton kedveskedtek, ha nem kérdezték meg van ezerszer, hogy nincs-e szükségem valamire, akkor egyszer sem. Eleinte élveztem a helyzetet, aztán kezdett feszélyezni, hogy szinte felsőbbrendű lényként tekintenek rám. A sminkemet és a hajamat is viszonylag gyorsan elkészítették, viszont ha hazaérünk, megint megmoshatom, mert annyi lakkot kaptam, hogy egy házat is egyben tartana, esküszöm. A ruhám viszont csodálatos volt. Igaz, úgy éreztem magam, mint egy fekete habos torta, de tetszett. 

  – Jó estét, üdvözlünk mindenkit, én Barbara vagyok és ez itt a Good Evening London!  Ma esti vendégeink Dorothea Martin és Shawn Mendes.– a kamera hirtelen elhaladt az arcunk előtt, ahogy kimondták a nevünket, mire egy picit megijedtem. 
  – Sziasztok, örülök, hogy végre találkozunk és mindenki választ kaphat a kérdésekre. Szóval, csapjunk is a közepébe, mi van köztetek és hol ismerkedtetek meg? Mióta tart a kapcsolatotok?–  szegezte nekünk a kérdéseket. Utálom a kíváncsi embereket, de kénytelenek voltunk válaszolni, legalább majd békén hagynak egy időre. Legalábbis remélem.