Az én focistám

7.fejezet

November 19. (Szombat)

Hajnali három múlt, éppen az előbb indítottam el a kedvenc sorozatom ötödik évadjának évadzáróját. Ez a kilencedik rész, amit ekkor egyhuzamban megnéztem. Még nem ment öt perce az epizód, mikor üzenetet kaptam. Leállítottam a videót, és a telefonomért nyúltam. Leila írt.

Leila: Mondd, hogy te is épp az évadzárót nézed!!!

Na igen, ezért vagyunk legjobb barátnők.

Ráchel: Ahogy mondod. Remélem meghal Kristen!!!

Leila: Jonas szerint biztos nem ölik meg, hiszen akkor ki lenne a gonosz...

Leila eddig nem is mondta, hogy az angol barátocskája is nézi a sorozatot. Ez plusz pont nála. És nálam is, hiszen az én engedélyem nélkül nem veheti el feleségül a barátnőmet.
Leila egyenesen egy feldobott labdát kínált fel nekem azzal, hogy elküldte ezt az üzenetet. Tudom, hogy utálja, ha azzal piszkálom, hogy jöjjenek össze Jonas-szal, nekem viszomt muszáj volt ezt a labdát leütnöm.

Ráchel: Na, és mikor fogtok járni? Tudom, hogy neked imponál az, hogy ő is nézi a sorozatot.

Leila válaszüzenete rövid volt és lényegretörő.

Leila: Kapd be!

Nevetve indítottam el újra az epizódot. Igaz, már elég fáradt voltam, mikor véget ért, de nem bírtam megállni, hogy ne indítsak el egy új részt, mert Jonas-nak igaza lett, Kristen nem halt meg. Végül tizenhátom részt néztem meg az éjszaka. Egyszerűen muszáj volt.
Délelőtt tizenegykor arra keltem, hogy halaki hív. Egyedül voltam otthon, mert anya és Ádi edzésről tartottak hazafelé, apa pedig az iskola (ahol tanít) kollégiumába ment elintézni valamit.
-Igen? -szóltam bele álmosan.
-Felkeltettelek? -hallottam meg a vonal végén Beni hangját.
-Pontosan -feleltem.
-Hány részt néztél éjszaka? -kérdezte. A francba, szeptemberben találkoztunk először, de már túl jól ismer.
-Várj, ki kell számolnom... -gondolkoztam el. -Azt hiszem tizenhármat -válaszoltam végül.
-Új rekord -nevette el magát.
-Nagyon tévedsz -ráztam a fejem. -Egy éjszaka alatt 16 a rekordom, csak akkor még nem ismertük egymást.
-Gratulálok. Na figyelj, ma én nem érek rá, de a holnapi program még áll? -kérdezte.
-Persze, addigra kialszom magam -utaltam az előző témánkra.
-Reméltem is.

•••

-Mit csináljunk? -kérdezte sokadszorra Leila a nagybátyának telkén épített faházban fekve.
-Még mindig fogalmam sincs -válaszolta sokadszorra Boti.
-Komolyan, olyan nagy ez a város, mégse tudunk csinálni semmit? -sóhajtottam.
-Van egy ötletem -ült fel hirtelen Leila.
-Neked minden terved vagy őrült, vagy hülyeség -jegyezte meg Áron. Mondjuk igaza volt... -De felőlem aztán mondd, valószínűleg imádni fogjuk -vont vállat a fiú.
-Odamegyünk random emberekhez, és eljátszuk, hogy külföldiek vagyunk. Elkezdünk idegennyelven beszélni, útbaigazítást kérünk -magyarázta Leila.
-Ez nem vagy őrült terv, vagy hülyeség. Ez mindkettő egyszerre -mondta Áron. -De én benne vagyok, jobb dolgunk úgy sincs.
-Felőlem csináljuk -vont vállat Boti.
-Gyerünk, égessük le magunkat -mentem bele én is a dologba.
Először Leila ment oda egy középkorú hölgyhöz, és elkezdett neki franciául magyarázni. Leila az egyetlen közülünk, aki franciát (is) tanul. Mondanom se kell, a nő nem beszélt franciául, ez szülte a számára kínos, számunkra viszont nagyon vicces szituációt.
A következő alanyunk Boti volt, aki oroszul kért útbaigazítást egy idősebb bácsitól. Gondolhattuk volna, hogy a bácsi még tanult oroszt anno, így aztán szépen elvezetett minket a várhoz.
Ezután Áron beszélgetett angolul egy nővel, de a barátunk nem hagyta, hogy nevetés nélkül hallgassuk a beszélgetést, direkt rossz szórenddel mondta a mondatokat, így szerencsétlen nő teljesen belekeveredett a beszélgetésbe.
Én szintén egy nővel beszélgettem németül, de ő is beszélte a nyelvet, szóval úgy döntöttem, kicsit összekeverem a jelen és a múlt időt, hogy a beszélgetőpartnerem belekeveredjen a mondatokba. A tervem bevált.