Az én focistám

31.fejezet

Október 14. (Szerda)

-Jó napot kívánok, mit adhatok? -mosolyogtam rá egy idős hölgyre, aki betért a kávézóba.
-Egy tejes kávét kérnék -adta le a rendelését.
-Rendben, mindjárt hozom -firkantottam bele a jegyzetfüzetembe a hölgy rendelését, majd visszamentem a pult mögé. -Egy latte -közvetítettem a rendest Lilinek, a munkatársamnak.
-Mi újság a keresztgyerekemmel? -pillantott a hasamra, miközben a kávét készítette. Amióta megtudta, hogy gyereket várok, a keresztgyerekének hívja a csöppséget.
-Semmi sincs vele -ráztam meg a fejem.
-Mikor fog megszületni?
-Májusban, Lili, májusban. Az még 7 hónap -nevettem.
-Október végén két hétig zárva lesz a hely -utalt a kávézóra. -Nincs kedved valahova kiruccanni?
-Bocsi, de azt hiszem, most nem éppen utazásra szeretném költeni a pénzem -sütöttem le a szemem. Lili lerakta elém a csészét, természetesen a tányérkával, a keksszel és a cukorral együtt, én pedig kivittem a hölgy asztálhoz.
-Jó, ezt megértem -folytatta a beszélgetést Lili ott, ahol abbahagytuk. -De legalább bulizzunk egyet! -könyörgött tovább. -Nem kell piálnod és lefeküdnöd senkivel -tette hozzá látva a leghangolt arcomat.
-És mit fogok csinálni?
-Táncolsz -vágta rá a lány gondolkodás nélkül.
-Oké, még átgondolom -ígértem meg.

Október 17. (Szombat)

A szobámban ücsörögtem otthon, és gyakorlatilag az életem értelmén gondolkodtam. Pont nem dolgoztam ezen a szombaton, ezért volt időm hazautazni, de igazából nem sok mindent tudtam csinálni, mert Ádi valami kupán volt, anya főzött, apa meg tanított, mással pedig éppen semmi kedvem nem volt összefutni.
Leballagtam a konyhába enni valami finomat, és végül egy konzerv kukoricát és egy fél doboz bonbon betoltam.
-Jó étvágyat! -nevetett anya látva a választásomat, én pedig mosolyogva vállat vontam.
Miután elfogyasztottam az ételt, vissza indultam az emeletre, de pont akkor, amikor apa végezett a magánórájával, és a srác is kijött a dolgozószobából. Szegénynek véletlenül nekimentem, mert én természetesen sosem figyelek a lábam elé.
-Jajj, ne haragudj! -kezdtem egyből szabadkozni, de velem egyidőben a srác is bocsánatat kért. Egymásra mosolyogtunk, majd mindketten folytattuk az utunkat, én az emeletre, ő pedig a cipőjéhez az előtérbe.

Október 30. (Péntek)

Végre nem kell dolgozni mennem. Két hét munka nélkül.
Úgy terveztem, ma sokáig alszok, és nem csinálok semmit. Természetesen nem jött össze, mert Lili elrángatott vásárolni.
-Nem érdekel, hogy megveszed-e, csak megyünk már -forgattam a szemem a sokadik cipőboltban a sokadik cipőt bámulva Lili lábám.
-Nekem tetszik -mélázott Lili figyelmen kívül hagyva a nyávogásomat.
-Akkor vedd meg, és húzzunk innen -javasoltam. Szerintem rosszabb lehettem, mint egy férfi, de na, a hormonok. Azokra remekül rá lehet kenni bármit.
Apropó férfiak. Beni még mindig nem tud a kicsiről. Lassan nem ártana kitálalni neki. Elképzelésem sincs, hogyan fog reagálni. Annyi ideig együtt voltunk, most meg nem tudom megjósolni, mit fog tenni. Csak örülni fog egy gyereknek, de pont most, a szakítás után. Ráadásul biztosan dühös lesz, amiért eltitkoltam egy ideig, én is az lennék. Tudom, hogy nagyon fogja szeretni a kisfiunkat vagy kislányukat, és azt is tudom, hogy nagyon jó apuka lesz, hiszen hányszor láttam edzést tartani. Azzal is tisztában vagyok, hogy imádta a munkáját, mert kettő dologból állt: fociból és gyerekekből. És talán sosem vallaná be, de én azt is nagyon jól tudom, hogy jobban örülne egy kisfiúnak, annyi lányrokona van. Egy kisfiúnak, akivel egész vasárnap délelőtt focizhatnának, aztán bejönnének a hátsó ajtón a sáros cipőben, én mérges lennék, amiért behozták a sarat, majd leülnének az asztalhoz, és az összes rántott húst felfalnánk, amit addig készítettem, amíg ők lejátszottak egy Barca-Real összecsapást a kertben.
Milyen idilli.
Ezzel szemben most itt vagyok állapotosan, és Beni mit sem sejt erről.
Milyen idilli, nem?

November 4. (Szerda)

Sóhajtva álltam fel a kanapéről, mert meghallottam, hogy a konyhában hagyott telefonom megcsörren. Gyorsan kisiettem a készülékért, amin a Viki név villogott.
Viki az egyetlen Beni baráti társaságából, akivel a szakítás óta is beszélünk, de persze én teljesen megértem a többieket is, Leila sem beszél már Benivel, pedig régebben szoktak.
-Szia -húztam el a képernyőn a zöld gombot.
-Helló -köszönt Viki. -Mizujs?
-Kéthetes szabin vagyok -újságoltam.
-Még mindig nem hiszem el, hogy azért dolgozol, mert kell a pénz -emlékezett vissza a lány a hazugságomra.
-Pedig kell. Mindenkinek kell -ingattam a fejem.
-Ez igaz, de akkor sem hiszek neked -vágtam rá.
-Mi újság arra felé? -váltottam témát.
-Mármint velünk vagy Benivel? -kérdezte automatikusan.
-Persze, hogy veletek -feleltem kissé felháborodva.
-Megvagyunk -válaszolta. -Tervezgetjük az esküvőt, márciusban lesz -újságolta. Hunor még nyáron megkérte Viki kezét. Ők az elsők a társaságból, akik összeházasodnak.
-És milyen lesz? Nagy vonalakban, persze -érdeklődtem.
-Először lesz egy templomi része, aztán a polgári egy hatalmas helyen a lagzival együtt, rengeteg vendéggel. A bátyjám kislányai lesznek a koszorúslányok -mesélte.
-Na, és a nászút? -kérdeztem vigyorogva.
-Spanyolország. A második szerelmem -felelte.
-A legjobb választás -bólintottam.
Még sokáig beszélgettünk Vikivel, aki most pont ráért, mert ma nem dolgozott. Egyébként mindig a munkahelyén van, könyvelő.
-Aztán majd várd az esküvői meghívód -búcsúszkodott.
-Várom, várom -mosolyogtam, majd letettük.

December 10. (Csütörtök)

Nem, nem függtem rá a babás dolgokra, á dehogy. Nincs tele az új lakásom babaholmikkal, pláne nem a kisebb szoba, ahol majd a kicsi aludni fog, ugyan már. Nem nézegetek folyton babás videókat. Nem állok meg a Tescoban állandóan a pelenkák előtt. Nem lettem mániákus.
Bárcsak.
Utálom, amiért ennyire gyerekcentrikis lettem. Attól tartok, hogy lassan azon kapom magam, hogy csak és kizárólag a babáról tudok beszélni, de nem szeretnék ebbe a hibába esni.
És ha már az új lakásnál tartunk, elköltöztem. Léna új lakótársakat keresett (pontosabban a lakótársak keresték őt), Leila pedig összecuccolt Patrikkal, a sráccal, akivel sokáig randiztak, majd egy idő után összejöttek.
Ma derül ki a baba neme, és azok a közeli ismerőseim, barátaim és rokonaim, akik tudnak a dologról, már csináltak egy "Girl or boy?" Messenger-csoportot, ahol megtippelik a nemet, és mikor kiderül az eredmény, engem is bevesznek majd, hogy lássam, ki mire tippelt. Legalább nem csak én vagyok mániákus. És hatalmas szerncsémre Beni hiánya ellenére is körbe vagyok véve segítőkész emberekkel, akilre mindig számíthatok.

Egy kényelmes nadrágot, egy bő pólót, egy fekete pulcsit és a kedvenc bakancsomat öltöttem magamra az idulás előtt. Nagyon izgultam. Őszintén szólva, ha nekem is tippelnem kellett volna, fiút mondtam volna. Nem tudom megmagyarázni, miért, anyai megérzés.
-Jó napot! -üdvözölt az orvos, mikor beléptem a rendelőbe.
-Jó napot! -mosolyogtam rá a nőre.
Felültem a jól ismert helyre, majd az orvos rákente a szokásos krémet a hasamra.
-Az ott a jobb comb, az pedig a bal - mutatozt az orvos a monitorra. - Na, mit gondol? -Ránéztem a monitor azon részére, ahova a nő mutatott, és bár egyáltalán nem értek hozzá, de megpróbáltam valamilyen következtetést levonni a látottakból.
-Eddig azt mondtam volna, hogy kisfiú, de most inkább a kislányra tippelnék, hogy őszinte legyek.
-Nos, akkor azt tanácsolom, hogy az elkövetkező időszakban is a megérzéseire támaszkodjon, ő bizony kisfiú -mosolygott rám az orvos, nekem pedig potyogni kezdtek a könnyeim.