Az én focistám

33.fejezet

-Terhes vagyok, Beni.
Beni meredten bámult rám, úgy tűnt, mintha egy másik világban járna. Csak nézett, és nem szólt semmit hosszú pillanatokon kersztül.
-Most szopatsz, ugye? -kérdezte végül, még mindig elképedve.
-Nem -feleltem.
-Komolyan nem? -kérdezgette tovább, én pedig már válaszra sem méltettem.
Viki megragadta a csuklóm, és maga után behúzott Beni lakásába, amely valamennyivel nagyobb volt az előzőnél. A falak vörösen magasodtak mellettünk, és a lámpák meleg fénye tette még otthonosabbá a helyiséget.
Mikor Beni feleszmélt, ő is bejött a lakásba. Eddigre Viki már rég levette a kabátját és a csizmáját, de én még mindig harci díszben álltam az előtérben.
-Nem vetkőzöl le? -kérdezte Viki csodálkozva, és pedig bólintottam, majd levettem a kabátomat és a bakancsomat. Bementünk a nappaliba, ahonnan egy újabb ajtó nyílt, gondolom, a hálóba. A nappali már kevésbé volt rendezett, inkább belakottnak mondanám. Tele volt ruhákkal, nagyrészt női ruhákkal, amiket Beni egyből felkapott, miután rájött, hogy most voltaképpen vendégeket fogad. A nagy kupac ruhát bevitte a hálóba, majd a mozdulataiból ítélve ledobta őket az ágyra.
-Biztosan tőlem van? -kérdezte, miután visszatért, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Én Vikivel egy kétszemélyes kanapén foglaltam helyet.
-Igen.
-Száz százalék?
-Ezer -bólintottam.
-Honnan tudod? -kételkedett tovább.
-Életemben kettő emberrel feküdtem le, veled meg a Marcival 7 éve. Szerinted?
-És kisfiú vagy kislány? -fogadta el végre, hogy tőle van a gyerek. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai, miközben feltette ezt a kérdést. Talán valahol a szíve mélyén ő is tudta, hogy mi lesz a válasz. Lehunyta a szemét, és úgy várta a választ.
-Kisfiú -suttogtam. Beni lassan újra felnyitotta a szemhéját, és rám nézett. Hihetetlen boldogságot láttam a szemeiben.
-És van már neve?
-Nincs -ráztam meg a fejem. -De azt tudom, hogy mi nem lesz. Bence -tettem hozzá, mire Viki óvatosan oldalba lökött, Beni pedig először kérdőn nézett rám, majd mikor leesett neki, elmosolyodott.
-Mennyi idős? -bámulta Beni a hasamat.
-Húsz hetes -feleltem.
-És van képed róla? -csillant fel az exem szeme. Bólintottam, majd kerestem a táskában egy fotót, amit odanyújtottam Beninek. Láttam, hogy mennyire remeg a keze, amikor átveszi a képet.
Amíg a fotót nézegette, addig alaposabban szemügyre vettem. Három és fél hónapja nem láttam, de semmit sem változott. Teljesen ugyanolyan, mint azelőtt volt, csak már nem én vagyok mellette, hanem az a Dorka, vagy kicsoda.
Vajon hány fehérnemű lehett azok között a ruhák között, amiket Beni kapkodva szedett össze, mikor bejöttünk. Hány melltartó, ami már a nappaliban földre hullott? Vajon együtt laknak már, vagy csak ez a csaj is itt töltni a napjai nagy részét, mint ahogy én is tettem csak még a másik lakásban. Még az is lehet, hogy ő is terhes, csak Beninek még nem árulta el. Ha most lennénk szeptemberben, biztosan nem szakítanék. Annyiszor megbántam már a hónapok során, hogy kimondtam, hogy vége. Ha lehetne visszaszívnám, de nem lehet.
Viszont most a kisfiunk a legfontosabb.
-Lehet még egy utolsó kérdésem? -szakított ki Beni a gondoltaimból.
-Persze -bólintottam.
-Miért csak most szólsz? -vonta fel a szemöldökét, látszott rajta, hogy dühös.
-Te tiltottál le a létező összes plattformon, letiltottad a számomat, valamint Leila és Léna számát is. Nem fogok utánad rohangálni. Előbb-utóbb nyilván szóltam volna akkor is, ha Viki ma nem veti fel, hogy jöjjünk ide, és szóljunk... -ecseteltem.
-Szóval még most sem a te fejedben fordult meg, hogy szólj? -szakított félbe mérgesen.
-Nem lehetsz dühös -fontam össze magam előtt a karomat, és hátradőltem a kanapén.
-Dehogynem -vágta rá Beni. -Már hogy ne lehetnék? Jó, hogy nem már a megszületése után értesítessz róla, hogy nekünk amúgy van egy gyerekünk -vágta a fejemhez.
-Azért ettől elég messze álltunk, nem gondolod? -forgattam a szemeimet.
-Nem -vágta rá, de vele együtt meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását, és egy női hangot is az előtérből.
-Szia, drágám -kiabálta -feltételezem- Dorka. Megijedtem, és egyből Vikire néztem, aki csak rémült fejjel vállat vont. Nem hinném, hogy a csajtól tartott, mindössze a helyzetet szerette volna elkerülni.
-Szia, szívem -állt fel a fotelből Beni, hogy a barátnője elé siessen, de a lány gyorsabb volt.
-Szia -köszöntötte Vikit, aki mosolyogva intett a lánynak, aztán jöttek a gondok, ugyanis bekerültem én is Dorka látókörébe. -Ez ki? -nézett először rám, majd Benire. Mondanám, hogy ez után a kérdés után már nem volt szimpatikus, de igazából már előtte sem, szóval mindegy.
-Ő Viki egyik barátnője -válaszolta Beni.
-Dorka -nyújtotta a lány a kezét, amit én is viszonoztam és szintén bemutatkoztam.
-Ráchel.
Komolyan? „Viki egyik barátnője"? Nem ártana, ha beszámolna a barátnőjének a születendő gyermekéről. Mondjuk lehet, hogy nem bánnám, ha ezt nem a jelenlétemben tenné.
-Az én egyik barátnőm, most komolyan? -fordult meg Viki fejében is ugyanaz a gondolat, mint az enyémben, csak ő ki is mondta hangosan.
Dorka magyarázatot várva nézett Benire, aki előbb egy dühös pillantást küldött Vikinek, majd a barátnője felé fordult.
-Öhm... -Ennyit bírt kinyögni, majd segítségkérő arccal fordult felém. Sóhajtva felálltam, majd odasétáltam melléjük. Viki is felállt, nem tudom, hogy csak támogatni akart-e, vagy esetleg rosszat sejtett, de örültem, hogy nem egyedül kell az éppen összeveszett gerlepár mellett ácsorognom.
-Én Beni exe vagyok, illetve a gyermeke anyja. A születendő gyermeke anyja. És azért vagyok itt, mert Beni most tudta meg -meséltem magamról. A csaj hármunk között váltogatta a tekintetét.
-Fasza -nyögte ki idegesen, majd ellépett Beni mellett, és bevonult a hálóba, ahonnan néhány pillanat múlva a ruháival jött ki. Lehajtott fejjel vártam, hogy mi fog történni. Naivan azt gondoltam, hogy majd dühösen elviharzik, és soha többé nap találkozunk. Benivel talán szakítanak, talán megbeszélik a dolgokat, de nekem ehhez már nem sok közöm van.
A képzeletemben nagyon szépen nézett ki ez a kép, de nem így történt. A csaj kihasználta, hogy neki háttal, lehajtott fejjel állok, és egy óvatlan pillantban meglökött hátulról, én pedig elhasaltam a nappaliban. Semmi gond nem lett volna, ha éppen nem vagyok áldott állapotban. Annyi időm még volt, hogy a kezem kitételével kicsit enyhítsek az ütésen, de ez se sokat segített. Éles fájdalom hatolt a méhembe, én pedig csak a fiamra tudtam gondolni.
Hallottam és a szemem sarkából láttam is, hogy Viki és Beni is követik Dorkát, ahogy kiviharzik az előszobából.
-Elmehettek a fenébe -fröcsölte, majd bevágta maga mögött az ajtót.
-Ráchel, minden oké? -térdelt le mellém Viki.
-Azonnal megyünk a kórházba -jelentette ki Beni meg sem várva a válaszomat.
-Nagyon fáj -fordultam át a hátamra, és a hasamra tettem a kezem.
-Gyere, segítek -nyújtotta a kezét Viki, majd felhúzott előbb ülő pozícióba, majd talpra is állított.
Benin pillantokkal később már kabát és cipő is volt, aztán Vikivel együtt segítettek eljutni az előszobába, ahol nagy nehézséget árán ugyan, de felszenvedtük a cipőt az én lábamra is, majd gyorsan belebújtam a kabátomba. Már majdnem leértünk a földszintre, amikor összefutottunk egy idős hölggyel, aki nagyon megörült Beninek.
-Milyen sok kisasszony megfordul errefelé mostanában, Benjámin -ingatta a fejét a hölgy mosolyogva. Szerintem csak kedvességnek és talán egy nagyon pici megrovásnak szánta ezt a mondatot, de pont a lerosszabbkor állította meg Benit.
-Sok a barátom -ködösített Beni, majd próbáltunk gyorsan elszelelni, de nem sikerült.
-Az fontos. Nekem is nagyon sok kedves barátom van, de sajnos már... -kezdte volna elmesélni a történetét a néni, amit amúgy szívesen végighallgattam volna, de egy másik helyzetben.
-Ne tessék haragudni, Ica néni, de most nagyon sietünk a kórházba. Csókolom! -rázta le Beni a nénit, aki még motyogott valamit, de mi már nem hallottuk pontosan, mit.
-Minden rendben lesz -pillantott rám Beni, miután beültünk a kocsiba. Nekem mondta, de úgy tűnt, leginkább magát akarja nyugtatni.
-Csak menj már! -kértem hisztérikusan.
Negyed óra alatt ott is voltunk, aztán egyből meg is vizsgáltak.
-A magzatnak semmi baja nem esett, de azért még benttartjuk megfigyelésre -pillantott az orvos a papírjára a kórházi ágy mellett állva, ahol éppen feküdtem. -Kérem ellenőrizze ezeket az adatokat -nyomott oda a kezembe egy űrlapot, én pedig gyorsan átolvastam az adataimat. Minden stimmelt, ezért visszaadtam a doktornak, aki ezután elhagyta a szobát. Hamarosan megjelent a helyiségben Viki és Beni. Viki óvatosan megölelt, Beni pedig csak messziről figyelt.
-Na, mit mondtak? -kérdezte idegesen.
-Minden rendben van, de bent tartanak egy ideig -mondtam, a vendégeim pedig megkönnyebbültem sóhajtottak.
A telefonomért nyúltam, és megkértem anyát, hogy hozzanak be nekem valami ruhát és tisztálkodási szereket. Egy ideig egyedül maradtam, Viki és Beni is hazamentek, anyáék pedig még nem értek ide. Magányos perceimben céltalanul netezgettem. Beszámoltam Leilának a történtekről, aki elég cifrán szidni kezdte Dorkát, de hogy őszinte legyek, a szívemből szólt. Ha valami baja esett volna a kicsinek, azt sosem bocsájtottam volna meg neki.
Este egy ismeretlen számról érkezett hívásom. Pontosabban a telefonomnak volt ismeretlen a szám, én bárhol, bármikor felismerem ezt a telefonszámot, Beni hívott.
-Szia -hallottam meg egy rekedt hangot a vonal másik végéről. -Jó vagytok? -kérdezte, bár gyanítom, csak a kisfia érdekelte, mindössze nem akart bunkó lenni.
-Igen, minden rendben van -bólintottam egy aprót, pedig tudtam, hogy nem látja.
-Akkor jó -sóhajtott. -Ráchel -váltott komolyabb hangnemre. -, tudom, hogy sok mindenről beszéltünk délután, de attól még nagyon sok megbeszélnivalónk maradt, nem gondolod? -kérdezte Beni.
-De, egyetértek -mondtam.
-Mikor jöhetsz haza?
-Vagy holnap, vagy holnapután -feleltem.
-Utána át tudsz ugrani?
-Ugrani nem, menni esetleg.
-Az is jó -vágta rá.
-Akkor majd hívlak, hogy mikor mehetek, jó? -kérdeztem. -Már ha engedélydzed a hívásaimat -utaltam a hívásaim tiltásának visszavonására.
-Már visszavontam -sóhajtott.
-Akkor probléma megoldva, majd csörgetlek.
-Rendben. És még valami -kezdte, mielőtt lettük volna.
-Igen?
-Nem lesz Bence -közölte, mire elnevettem magam.