Az én focistám

30. fejezet

Szeptember 13. (Vasárnap)

-Na, mentem -nyomtam egy puszit Beni arcára. Fodrászhoz indultam, mert az néha azért nem árt.
-Visszajössz még? -kérdezte álmosan Beni.
-Nem -ráztam meg a fejem. Sajnos már nem fér bele az időmbe.
-Király -forgatta a szemeit Beni. -Na, szia -tessékelt ki az ajtón. Kitolt, majd bevágta mögöttem az ajtót. Visszakopogtam, mire idegesen kitárta az ajtót. -Mi van? -kérdezte ingerülten.
-Mi a baj?
-Semmi -vágta rá, én pedig felvontam a szemöldököm, jelezve, hogy nem hiszek neki. -Tudod, rohadt jó, hogy a hülye fodrászhoz meg kozmetikushoz járásod miatt nem tudjuk együtt tölteni az időt, mikor hazajössz -vágta a fejemhez.
-Akkor ne menjenek fodrászhoz meg kozmetikushoz?
-De, Pesten -tárta szét a kezét. -Ott töltöt a heteid nagy többségét, de nem tudsz elmenni ilyen helyekre.
Itt tört meg valami. Legalábbis bennem biztosan. Elkeztem bebeszélni magamnak, hogy ez így nem fog működni, holott egy éven át működött. Teljesen paranoiás lettem. Hiába beszéltünk naponta legalább kétszer, mindig azt feltételeztem, hogy megcsal. Minden éjjel ezt álmodtam, és minden reggel hányingerrel keltem. Reggeltől estig hangulatingadozásaim voltak, és a fejembe szállt a gondolat, hogy mi van akkor, ha Beni nemsokára közli, hogy gyereket szeretne. Én még nem állok készen egy gyerekre. Nem tudnék felnevelni egy gyerkőcöt. Még magamat is ki kell ismernem rendesen.
Kettő hétig sem bírtam ezekkel a gondolatokkal, egyszerűen kibírhatatlanok voltak, és miattuk lettem egyre elviselhetetlenebb a környezetem számára.

Szeptember 24. (Csütörtök)

Remegve álltam a panelház negyedik emeletén Beni ajtaja előtt. A hideg rázott, szokás szerint rosszul voltam, és a könnyeimmel küszködtem, de én nem bírtam tovább. Véget kell vetnem ennek. A saját hülyeségem miatt, de valami megváltozott bennem.
Nyeltem egy nagyot, majd kopogtam. Beni néhány pillanattal később ki is nyitotta az ajtót, majd amikor megpillantott, őszintén elmosolyodott. Felém hajolt egy csókra, de kitértem az útjából.
-Beszélnem kell veled -jelentettem ki, majd beléptem az ajtón. Láttam Beni arcán, hogy már sejti, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége. Ha valaki így indít egy társalgást, annak általában nincs jó vége.
-Hallgatlak -fonta össze maga előtt a karjait Beni az előtérben, és komoly arccal kémlelt.
-Én ezt nem bírom, azt hiszem... -motyogtam. Természetesen nem sikerült azt mondanom, amit elképzeltem, pedig az nagyon magabiztosan hangzott.
-Mármint?
-Nem bírom a távolságot -pontosítottam.
-És erre egy év után jöttél rá? -kérdezte némi éllel a hangjában.
-Ez már érik bennem egy ideje, csak közbe jött a nyár, és az elfeledtette velem a dolgokat -magyaráztam, és bár teljesen én sem tudtam, hogy mi van velem, de biztos voltam benne, hogy nem hazudok.
-Vágom. Ez nagyon fasza -csillogott a szeme az idegességtől. -Akkor ennyi volt, nem?
-De -feleltem szomorúan.
-Akkor mehetsz is -mutatott dühösen az ajtóra.
-Azért köszönöm. Köszi mindent -pillantottam rá bánatosan, de Beni nem reagált rá semmit, csak bevágta utánam az ajtót.

Szeptember 26. (Szombat)

Ezen a hétvégén nem mentem haza, ahogy a két lakótársam sem. Leila volt otthon a múlt héten, Léna szülei pedig valahova elutaztak, szóval őket amúgy sem tudta volna meglátogatni a lány.
Reggel egy kis hányingerrel keltem, de betudtam annak, hogy megviselt a tegnapelőtt. Kicsoszogtam a fürdőbe, ahol szembetalálkoztam a borzalmas állapotokkal az arcomon. Nekiálltam fogat mosni, de meg kellett szakítanom egy gyors hányással. A látvány nem volt valami kellemes, a fogkrém kicsit megkavarta a végeredményt, szóval az összképtől majdnem elengedtem mégegy adagot. Kiöblítettem a számat, majd újra fogat mostam, ezúttal rendesen, majd a konyhába mentem.
-Szia, Ráchel -köszöntöttek teljesen egyszerre. -Hoztunk neked ajándékot -folytatta Léna.
-Miért? -húztam össze a szemöldököm, de nem feleltek, csak a kezembe nyomtak egy kis dobozt, amit egyből kinyitottam. -Minek? -értetlenkedtem tovább, mikor megláttam az a két dolgot, amit a csomag rejtett.
-Mert úgy véljük szükséged lehet rá -válaszolta Leila.
-Két terhességi tesztre? Ez hülyeség -legyintettem, de azért legbelül kicsit elbizonytalanodtam. Tegnap szakítottunk Benivel, nem lehetek terhes!
-Figyelünk napok óta. Hidd el, nem hülyeség -rázta a fejét Léna.
-Jó, na. Megcsinálom -sóhajtottam, majd visszavonultam a fürdőbe, és megcsináltam a tesztet. Tűkön ülve vártam az eredményt, amit végül a két lány nézett meg.
-Pozitív? -kérdeztem egy hatalmas gombóccal a torkomban.
-Hogy a francba ne lenne az -vágta rá Leila, én pedig elbőgtem magam. Levágódtam egy fotelbe, és automatikusan a telefonomért nyúltam. Nem tudtam sehol sem ráírni Benire, fel akartam hívni, de letiltotta a hívásaimat. Elkértem Leila telefonját, de itt is ugyan ezt tapasztaltam, valamint őt is letiltotta mindenhonnan. Lénát is letiltotta, pedig alig ismeri, de az ő számát nem tudta letiltani. Néhány csengetés után fel is vette, de egyből le is csapta, miután meghallotta a nevemet. Utána meg letiltotta a számot.
-Ez hülye -ingatta a fejét Leila.
-Inkább gyerekes -pontosítottam, és Léna is ezen az oldalon foglalt állást.
-Hívjuk fel Mírát! -javasolta Leila. Megcsörgettük a lányt, de csak a szokásos hangot hallottuk, miszerint a hívott szám nem kapcsolható.
-Oké, ezt akkor most tegyük félre -javasoltam. -Csinálom kell még pár tesztet, aztán el kell mennem orvoshoz, aztán átiratkozni levelezős képzésre, majd keresnem kell egy ideiglenes munkát -soroltam.
-Ne sírj, majd mi segítünk -ölelt át Leila.
-Köszönöm -suttogtam.
-Lesz egy csodálatos lányot vagy fiad -ölelt át Léna is.
-Lánya -pontosított Leila.
-Miért pont lánya? -szállt vitába Léna.
-Biztos vagyok benne, hogy kislány lesz -közölte Leila magabiztosan.

Szeptember 29. (Kedd)

Egy kis kávézóban álltam sorban, de nem azért, ami miatt a többiek is. Nem akartam kávét, se sütit, se teát, csak az önéletrajzomat akartam leadni. A kávézó rövid időre keres sürgösen munkatársat. Vagy legalábbis az ajtóra ez van kiírva.
Voltam orvosnál, aki azt mondta, hogy a hatodik hétben járok. Lassan kezdtem megbarátkozni a ténnyel, hogy kisbabám lesz, bár erről még se a családom, se Beni sem tud semmit. Automatikusan megbámulom a kisbabás anyukákat az utcán, megállok a bababoltok előtt, és a kirakatot nézve elgondolkodok rajta, hogy vajon én melyik kis ruhácskát venném meg a gyerekemnek. Esténként, amikor tudom, hogy senki sem hallhatja, halkan suttogok a „hasamnak". Ijesztő, hogy négy nap alatt ennyit változott minden, többek között én, és a hozzáállásom is.
Miután kiléptem a kávézóból, a reptér felé indultam a kis kocsimmal.
Nem kellett sokat várnom a vendégre, hiszen Fede szinte egyből megérkezett. Berakta a bőrödjeit a csomagtartóba, majd bepattant mellém az anyósülésre, és szorosan megölelt.
-Hogy van a legszebb magyar lány, akit ismerek? -kérdezte mosolyogva. Kicsit oldalba löktem.
-Most jövök az orvostól -feleltem elfojtott mosollyal.
-Baj van? -kérdezte automatikusan a srác, én pedig megráztam a fejem, és a hasamra mutattam.
-Úristen! -kiáltotta Fede, amivel a frászt hozta rám. -Attól a tagtól, akivel már tök régóta együtt vagytok? Nem jut eszembe a neve...
-Igen, tőle -bólintottam.
-Akkor mostmár tényleg mondhatjuk egy örökkészóló párkapcsolatnak -mondta, de én egyből megráztam a fejem.
-Már nem vagyunk együtt.
-Teherbeejtett, majd elhagyott? -ráncolta a szemöldökét a fiú.
-Nem. Én szakítottam, ő pedig még nem tud a babáról.
-Akkor sürgősen értesíteni kell a kisfiáról -javasolta.
-Honnan veszed, hogy fiú?
-Biztos vagyok benne -jelentette ki épp úgy, mint Leila, csak ő a másik nemmel.

Október 1. (Csütörtök)

Felkentem egy elegáns rúzst a számra, majd belebújtam a fekete magassarkúmba, és "elkopogtam" a tükörig. A két lakótársam éppen egy-egy előadáson ültek, én pedig egy állásinterjúra készültem abba a kávézóba, ahol kedden jártam.
Federico tegnap repült haza, és egyébként sem hozzám jött, csak gondoltuk, hogyha már itt van, akkor megejtünk egy találkát.
A magassarkúmat egy fekete nadrággal, egy fehér blúzzal és egy kék blézerrel párosítottam.
Elégedetten indultam útnak, de azért eléggé izgultam. A kávézó előtt leparkoltam, majd óvatosan kiszálltam az autóból, mert ilyenkor sokszor orra bukok a cipőmben. Magabiztosan lépkedtem az üzlet felé, vagy legalábbis próbáltam annak tűnni.
-Jó napot! Az állásinterjú miatt jöttem -léptem a pulthoz, ahol egy nagyjából velem egykorú lány állt.
-Molnár Ráchel? -kérdezte, miután belepillantott egy dossziéba, én pedig bólintottam.
-Fel vagy véve, gyere megmutatom, mi merre van -közölte, én pedig döbbentem bámultam. -Most mi van? Kell a munka vagy sem? -kérdezte a lány flegma arccal.
-Persze, hogy kell -bólintottam, majd a lány után indultam.
Megmutatott mindent, az öltözőtől kezdve a raktárig mindenhol voltam, aztán kaptam egy névre szóló kötényt, és azt mondták, holnap reggel jöhetek is.
Elégedetten mentem haza, ahol az utóbbi időben kedvenc időtöltésemmé vált programot választottam: babás oldalakat néztem. Te jó ég, mikor lettem ilyen?