Az én focistám

8.fejezet

November 21. (Hétfő)

Reggel álmosan léptem be az iskola ajtaján. Köszöntem a portásnak, majd álmosan továbblépkedtem. Néhány másodperc után valaki jobbról beleordított az arcomba.
-El kell velem jönnöd a könyvtár elé! Most! -visította Míra a fülembe. Na igen, ettől egyből felébredtem.
Azért pont a könyvtár elé hívott, mert ott általában nem tartózkodik senki, ha pedig igen, akkor Míra egy mondattal elűzi őket onnan.
Inkább követtem a lányt elkerülve ezzel egy nagyobb konfliktust.
-Mindent tudni akarok -közölte, mikor a könyvtár elé értünk.
-Miről? -kérdeztem. Először tényleg nem esett le, miről akar tudni, mert még nem szoktunk hozzá, hogy önszántunkból beszélgetünk. Utana persze leesett, hogy Benire és rám gondolt.
-Szerinted mégis miről? -forgatta a szemét. -Nyilván Beniről és rólad. Mégis mióta vagytok együtt?
-Mi közöd hozzá? -fontam össze a kezeimet magam előtt.
-A rokonom a barátod -vágta rá.
-És?
-Itt én kérdezek, mert egyenlőre én tudok a te titkodról, nem fordítva -mondta.
-Nem miattam titkoljuk, hanem a rokonod miatt -ráztam a fejem.
-Jó igazából nekem tök mindegy, csak mesélj már! Végre valami jó sztori, ami érdekel is. Hidegen hagy, hogy Dominika és Kornélia kivel feküdtek össze a hétvégén, mégis ezt kell hallgatnom mindig -hadarta.
-Na jó -adtam be a derekam. -Október közepe óta randizunk. Majdnem egy hónapig randiztunk. 11-én jöttünk össze -meséltem.
-Jé, az nem is volt olyan régen -csodálkozott Míra, és így belegondolva igaza van, pedig sokkal több időnek tűnik, mint tíz nap.
-És volt már valami? -húzogatta felfelé a szemöldökét Míra.
-Nem, nem feküdtünk le -ráztam a fejem.
-Jah, jó. De azért majd szólj, ha igen -közölte, majd elment. Ez fura volt. Nagyon fura.

Január 18. (Szerda)

Eltelt csaknem 2 hónap. Beni és én egyre jobban összehangolódtunk. Több időt töltünk együtt, és minden percet kihasználunk. Karácsonykor például csak 25-én tudtunk találkozni pár órára, viszont nagyon jól éreztem magamat. Beni kapott tőlem egy Liverpool mezt, mert tudom, hogy az a kedvenc csapata. Miután megvettem, jutott eszembe, hogy valószínűleg már van ilyene, de mázlim volt, mert mint kiderült, pont nem Salah mezutánzata lapul a szekrényében.
Míra egyre kezdte elhanyagolni Dominikát és Korméliát, pedig ő volt a falkavezér. És persze ennek következtében egyre inkább velem és a baráti körömmel lóg. Bár elejénte kicsit ódzkodtam a dologtól, de annyira nem is vészes a lány.

Ma kivételesen nem én mentem Ádiért edzésre, mert apának elmaradt az óraja. Így aztán szokatlanul korán hazaértem. Szépen megtanultam másnapra, mert én ilyen jó kislány is tudok lenni, aztán tv-ztem. Este felé gondoltam, becsatlakozok a családi életbe, hiszen nekem kaja kellett, a kaja a konyhában volt, a csalásom pedig a nappaliban, ami egy légtérben a konyhával.
-Ráchel, képzeld, megyünk meccsre -újságolta az öcsém, mikor beértem a konyhába.
-Tényleg? -nyitottam ki a hűtőt. -Na és milyen meccs lesz? -kérdeztem.
-Honvéd - Debrecen -újságolta Ádi.
-És hogyhogy mentek? -emeltem ki egy joghurtot a hűtőből.
-Mert az egyik csapatban játszik Beni bácsi egyik barátja, és meghívott minket -mesélte. Egy részletesebb indok reményében apára pillantottam, aki elmagyarázta, hogy az egyik játékos abban a klubban nevelkedett, ahol most Ádi focizik. Benivel jó barátok, és ezért az edző elviszi őket egy meccsre, meg családtagok is mehetnek. Beni fizeti a buszt, nekünk csak a jegyeket kell állni.
-Elmehetnél te is, Ráchel -vetette fel anya.
-Én? Miért?
-Kimozdulhatnál egy kicsit -vont vállat. Milyen kedves.
-De hát rengeteget kimozdulok -néztem rá értetlenül. -Szinte csak aludni járok haza.
És ez így is volt, a délutánjaimat általában Leiláékkel töltöm. Nem értem, mire akar célozni.
-De ez másféle kimozdulás lenne -győzködött.
-Ennyire zavarok itthon? -kérdeztem.
-Nem, dehogy zavarsz. Hogy mondhatsz ilyet? Én csak azt szeretném, ha nem mindig ugyanúgy töltenéd a délutánjaid és az estéid -magyarázta.
-Oké, elmegyek a meccsre -adtam be a derekamat, de nem anya érvei miatt, hanem Beni miatt. Persze tudom, hogy azon kívül, hogy egy légtérben leszünk, sok mindenre nem számíthatok, de az is több, mint a semmi.
Felmentem a szobámba, és bedobtam a táskámba a csütörtöki órarend szerint a tanszereimet, majd benyömöszöltem melléjük egy törölközőt, a pizsamámat, váltó fehérneműt és a fogkefémet.
-Elmentem -szóltam be a nappaliba, miután felhúztam a cipőmet.
-Hova mész? -kérdezte anya és apa egyszerre.
-Leiláékhoz. Aludni -vágtam rá. Remélem anya értette a célzást.

Január 21. (Szombat)

Mivel én, apa és Ádi szálltunk fel legutoljára a buszra (mert minket később vettek fel), kijelölt helyet kaptunk. Ádi odaült az egyik csapattársa mellé, míg én apa mellett foglaltam helyet a busz elejében. Apa a többi szülővel beszélgetett, én pedig zenét hallgattam. Egy idő után Beni is csatlakozott a beszélgetéshez, de mivel ő az első üléseken foglalt helyet, fel kellett állnia, és odasétálnia a többiek mellé, a székek közti keskeny úton.
Úgy tűnhetett, mintha a fülhallagtómmal a fülemben bámulnék ki az ablakon, de igazából az üvegen visszatükröződő Benit néztem. Ahogy magyarázott, majd egy-egy óvatlan pillanatban rámpillant. Elmosolyodtam, de az ajkamba kellett harapnom, hogy ne vigyorogjak nagyon.
-Nem kérsz inni? -kérdezte egyszer csak apa, mire odafordultam feléjük.
-Nem, köszi -ráztam meg a fejem. Ahogy fordítottam a fejem, a tekintetem összeakadt Beniével, így neki is vigyorognékja támadt. Kénytelen volt felnézni a busz tetejére, és a vészjelzőt bámulni, mintha annyira érdekes lenne. Elégedettséggel töltött el, hogy nem csak én éreztem magam zavarban.
Még vagy negyven percet kellett utaznunk, hogy célbe érjünk, mikor Ádi kétségbeesett arccal lépkedett oda hozzám és apához.
-Fáj a hasam -panaszolta. -Ideülhetek melléd? -nézett apára.
-És akkor én hova ülök? -vontam fel a szemöldököm.
-Hol fáj? -kérdezte apa.
-Itt -mutatott az öcsém a köldöke alá.
-Ráchel, ugye? -nézett rám Beni. Először nem értettem, mit szeretne, de aztán rájöttem, hogy eljátsza, hogy nem ismer, és beszélgetést kezdeményez. Bólintottam. -Mellettem még van egy hely, vagyis ott, ahol ültem. Odaülsz, és akkor Ádi ülhet a helyedre -magyarázta. Oh, milyen kis önzetlen... Kár, hogy engem már tud átverni.
Átültem az egyik legelső ülésbe, majd néhány perc múlva Beni is követte a példámat. Hogy elkerüljük a kívülről kínos csendben tűnő jelenséget (ami számunkra már csak szimpla csend lett volna), semleges dolgoról kezdtünk el beszélgetni. Csomó olyan dolgot megtudtam, amit már eddig is tudtam.
Az út vége felé már többnyire csendben ültünk egymás mellett. Egyszer csak kaptam egy üzenetet Benitől, amiben elküldte a stadion alaprajzát rajta egy x-szel, és arra kér, hogy szünetben ott találkozzunk.

Meglepően izgalmas mérkőzést láthattunk, a szünetben 1-1 volt az állás. Apának azt mondtam, hogy a mosdóba megyek, de igazából Benit kerestem. Nem is én lennék, ha nem tévedtem volna el egyszer sem.
-Hol voltál ennyi ideig? -kérdezte Beni, miután megtaláltam.
-Eltévedtem -közöltem, Beni pedig jól kinevetett. -Nem vicces -jelentettem ki. -Egyébként hogy eljátszottad az önzetlent -Beni kérdőn meredt rám. -A buszon.
-Ja -bólintott. -Feláldoztam a táskám helyét. Mi ez, ha nem önzetlenség -ölelt át.
-Persze, persze -forgattam a szemem, majd megcsókoltam. Néhány csók után visszamentem a helyünkhöz, ahol se apát, se Ádit nem találtam. Imádkoztam, hogy nehogy úgy jöjjenek vissza, hogy láttak Benivel. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor visszatértek.
-Hoztunk neked szotyit -nyomott apa a kezembe egy zacskót.
-Köszi -ránzoltam a szemöldököm.
Hatalmas szerencsénk volt Benivel. Egyszer majd nyilván el kell mondanom a szüleimnek, de nem szeretném, ha úgy tudnák meg, hogy látnak smárolni vele.