Az én focistám

24.fejezet

Szeptember 1. (Szombat)

-Beni, nagyon félek.
-Mitől? -kérdezte nem éppen barátságosan, de meg tudom érteni, miért.
-Egyedül vagyok itthon, és elment az áram -motyogtam.
-És én mégis mit tudnék tenni? -kérdezte. Ott a pont. Már nem járunk, nem is tudom, mit gondoltam, mikor felhívtam.
-Semmit, mindegy. Bocsi a zavarásért -mondtam halkan. Beni a vonal másik végén hatalmasat sóhajtott.
-Szeretnéd, hogy átmenjek? -kérdezte. -Mint ismerős, természetesen.
Úristen, persze, hogy akarom! Szívem szerint felkiáltottam volna, de meg kellett magam emberelnem, és szépen, csendben, lelkesedés nélkül válaszolni.
-Az jó lenne... -köhintettem.
-Oké. Fél óra és ott leszek -mondta, majd letette.
Némileg rendet tettem a házban, aztán leültem a konyhaasztalhoz, és vártam Benit.
Fél óra múlva tényleg hallottam egy autót leparkolni a házunk előtt. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy a jól ismert alak besétál a kapun. Még mielőtt kopoghatott volna, kitártam a bejárati ajtót. Egy pillantra csodálkozás jelei ültek mi az arcára, de egyből el is tűntek.
-Szia -köszönt egy torokköszörülés után.
-Szia -üdvözöltem én is. De szívesen megölelném...
Levette a cipőjét, majd a nappali felé indultunk.
-És hogy hogy egyedül vagy? -törte meg a kínos csendet egy erőltetetten kínos kérdéssel.
-A többiek meglátogatják a másodunokatesóinkat, de nekem ma be kellett mennem a suliba -magyaráztam.
-De hát szombat van.
-De az évnyitó is ma volt, mert szemptember egy van, és akkor már egy év eleji egyeztetést is beszerveztek mára -mondtam.
-Értem -bólintott.
-Kérsz inni? -kérdeztem egyszer csak.
-Egy pohár vizet elfogadok -mondta. Felálltam, és töltöttem egy pohár vizet Beninek, de a sötétben véletlenül levertem egy kanalat, ami a földön kötött ki. A csörömpölés hatalmas zajként süvített bele a csendbe.
Odavittem Beninek a vizet, majd újra leültem mellé. Egy kérdés a megérkezése óta furdalta az oldalamat: itt fog aludni? Kicsit furcsa helyzet lenne, ha itt töltené az éjszakát, de mostmár nincs sok értelme hazamenni, mert elég késő van. Végül úgy döntöttem, inkább nem teszem fel ezt a kérdést, majd elvállik.
Kínosan ücsörögtünk egymás mellett, mindketten a földet pásztáztuk. Csak a zseblámpa fénye világított a szobában, ezzel csak rontva az amúgy is rossz hangulaton. Beni egyszer csak a dohányzóasztalon pihenő kártyapakliért nyúlt, majd elkezdte őket egymásnak támasztani.
-Mit csinálsz? -kérdeztem.
-Kártyavárat építek -felelte egyszerűen.
Egy ideig csak néztem, ahogy csinálja, aztán segíteni szerettem volna, de nem is én lennék, ha nem döntöttem volna le szinte egyből a Beni által felépített várat.
-Ráchel! -háborott fel Beni az összeomlott kártyavárat nézve.
-Bocsánat -ráztam a fejemet.
-Újraépítem, de most ne nyúlj bele, légyszi -kérte. Ismét nekiállt felállítani az építményt, de az egyik alsó lap elkezdett kicsúszi oldalra. Beni nem tudta megfogni, mert akkor el kellett volna engednie egy lapot a vár felett, amivel összedönti az egészet.
-Fogd meg azt az elsőt -utasított.
-Azt mondtad, hogy ne nyúljak bele -emeltem fel a kezeimet.
-De most nyúlj... -kezdte, de az mondat közben összedőlt a vár. -...bele -tette hozzá, miután az összes lap elfeküdt az asztalon.
-Újraépíted még egyszer? -vigyorogtam rá, de a válaszra már nem volt időnk, mert egy hatalmas csattanást hallottunk az emeletről.
-Ez mi volt? -suttogtam rémültem.
-Fogalmam sincs -rázta meg a fejét Beni, majd lassan elindult a lépcső irányába. Halkan követtem, leginkább azért, mert nem akartam egyedül maradni.
Az emelet teljes sötétségbe burkolódzott, mindössze a Beninél lévő zseblámpa fénye járta át a terültet.
Először Ádi szobáját és az én szobámat néztük meg, majd anyáékét és az emeleti nappalit, ami vendégszobaként is működik. Már csak a fürdő, és a mosókonyha volt hátra.
-Na, látsz valamit? -kérdezte Beni a mosókonyhában ácsorogva.
-Szerintem összedőlt a vasalódeszka -mutattam a földön elterülő vasalódeszkára, bár nem voltam benne biztos, hogy nem ott kéne lennie. Általában nem szoktuk összehajtani, de miért ne csukhatta volna most össze anya.
-Mi az, hogy szerinted? Így tároljátok vagy nem?
-Nem.
-Akkor meg? -vont vállat.
A felderítés után leültünk a vendégszoba kanapéjára, én az egyik szélére, Beni a másik szélére. Egy ideig csak csendben ültünk, majd Beni elővette a telefonját, és megnézett rajta valamit. A mobilból áradó fény megvilágította az arcát, így tisztán láttam, ahogy mosolyog. Néhány perc után újra elrakta a telefont, és csak ült tovább.
Úgy tíz perc telhetett el ezután, mikor a fürdőben felkapcsolódott a villany, a szobámból pedig a tv zajai kezdtek el ismét kiszűrődni. Visszajött az áram.
-Akkor én megyek is, asszem -motyogta Beni.
-Oké -nyeltem egy hatalmasat. Nem akartam, hogy elmenjen.
Lekísértem a bejárati ajtóhoz, és végignéztem, ahogy felveszi a cipőjét.
-Akkor szia -köszönt el.
-Szia -sóhajtottam. Kilépett az ajtón, én pedig bezártam utána. Szívem szerint utánakiáltottam volna, hogy maradjon itt velem, és hogy sajnálom, amiért véget vetettem a kapcsolatunknak. Hiszen ez volt az igazság.
Lassan leültem a lépcsőre, és sírni kezdtem. Fél perc se telt el azóta, hogy Beni elhagyta a házat, de én már bőgve roskadtam magamba. Az arcom áztatását egy kopogás törte meg. Letöröltem az arcomról a könnyeimet, de természetesen ettől még a kisírt szemeim, és az összecsavart szívem állapota nem változott. Felálltam, majd kinéztem a kis lyukon az ajtón, hogy megtudjam, ki kopog.
Beni.
Lendültesen fordítottam el a zárban a kulcsot, majd kitártam az ajtót, és ahogy Beni belépett a házba, olyan szorosan öleltem át, ahogy még talán soha.
-Ne haragudj! -bőgtem. Semilyen választ vagy reakciót nem kaptam. Beni nem ölelt vissza, és nem tudom, hogy csak azért, mert az ölelésemmel leszorítottam a kezeit, vagy amúgy se ölelt volna vissza.
Lassan eltávolodtam tőle, és a földet kezdtem pásztázni.
-Nem hagytam itt a kocsikulcsom? -kérdezte Beni halkan.
-Nem tudom, megnézem a dohányzóasztalon -motyogtam.
Elbaktattam a nappaliba, ahol megtaláltam a kulcsot, aztán visszasétáltam, és Beni kezébe nyomtam.
-Köszönöm -bólintott egy aprót, majd ismét elhagyta a terepet.
Visszaültem a lépcsőre, és visszapörgettem a fejemben az egész kapcsolatunkat. Amikor először találkoztunk. Amikor összefutottunk a Rossman-ban. Amikor rámírt, hogy ott hagytuk Ádi cipőjét, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem, amikor visszajelöltem. Amikor elhívott moziba, aztán azon a hülye filmen megfogta a kezem. Amikor elmentünk Mekizni, holott ő nem is igazán ehetne gyors kaját. Amikor a korcsolyapályán azt mondta, hogy szeret. Amikor először jártam nála. Amikor a szülinapját ünnepeltük. Amikor Németországba készült, de én nem akartam elengedni, és vagy fél órát ácsorogtunk az előszobában, miközben szorosan hozzábújtam. Amikor az én szülinapomat ünnepeltük. Amikor kiállt értem anyával szemben. Amikor azon a bizonyos focikupán Ádiék megnyerték az utolsó meccsüket is, és ő olyan büszke vigyorral nézett rám. Amikor Ausztriában voltunk. Amikor megvette azt a pöttyös inget. Amikor csak úgy random sétáltunk a városban. Amikor azon a hülye sátoros partin összevesztünk. Amikor bemutatott a szüleinek. És amikor szakítottam.
Minden egyes gondolatnál egy-egy könnycsepp hagyta el a szemem, míg nem már patakokban folytak a könnyeim.
A magamba roskadásomat ismét egy kopogás szakította meg. Immáron már nem érdekelt, hogy könnyes az arcom, úgy hagytam. Dühösen léptem az ajtóhoz. Dühös voltam. Leginkább magamra.
Kitártam az ajtót, ami előtt ismét Beni állt. Nem hagyott időt a "Mi van már megint?" kérdésemre, hanem egy határozott lépést tett felém, és megcsókolt. Természetesen visszacsókoltam. Elurakodott rajtam az a jól ismert érzés, amit annyira hiányoltam az elmúlt két hétben.
-Ne sírj! -suttogta, mikor a csókunk öleléssé változott.
-Ne haragudj, Beni -kértem halkan. -Hirtelen felindulás volt, és nem akartam szakítani... -magyarázkodtam.
-Nem haragszom -mondta, majd hozzátette: -Már.
-Szeretlek -motyogtam.
-Én is szeretlek -simogatta meg a hátamat. -De csukjuk be az ajtót, mert bejön minden szúnyog -tanácsolta, majd elengedett.
Pont nem érdekeltek a szúnyogok, de becsuktam az ajtót, és már fordítottam volna el a kulcsot, amikor eszembe jutott valami.
-Itt maradsz? Ugye igen?
-Ha szeretnéd -bólintott.
-Szeretném, nagyon -csillant fel a szemem, majd bezártam az ajtót.
Felmentünk az emeletre, és ideiglenesen letelepedtünk a nappaliba vagy a vendégszobába, kinek hogy tetszik.
-Comedy Central? -kérdeztem a távírányítót a kezembe véve.
-Comedy Central -bólintott, én pedig a szóban forgó csatornára kapcsoltam, mint ahogy azt majdnem egész nyáron tettem, amikor Beninél voltam.
-Agymenők -jegyeztem meg a képernyőre nézve.
-Látom -bólintott Beni. -Ezt a részt már vagy háromszor láttuk.
-Tényleg -értettem egyet, majd egy ideig némán bámultam a tv-t. -Beni -köszörültem meg a torkomat, Beni pedig érdeklődve nézett rám, jelezve ezzel, hogy enyém a figyelme. -Az a szakítás tényleg csak egy hirtelen felindulás volt idegességeben, és nagyon rossz időszak volt az elmúlt két hét, és tényleg nem szeretném, hogy haragudj, szóval nagyon sajnálom, de asszem ezt már mondtam -hadováltam.
-Elhiszem -ölelt át Beni. -Tényleg -erősítette meg az előző szavát a szomorú arcomat látva.
-Attól nekem még mindig bűntudatom van.
-Jajj te -ingatta a fejét Beni, majd odahúzott magához. Ő már szinte feküdt a kanapén. -Inkább nézd a következő részt -mutatott a tv-re, ahol épp az új rész intrója ment.
Nem igazán kötött le a tv-műsor, ehelyett inkább csak némán elfoglaltam magam. Legalábbis többnyire némán, de azért néha szóltam egy-két szót.
-Miért nagyobb ennyivel a te kezed az enyémnél? -kérdeztem egyszer csak, miközben a tenyeremet Beni tenyerén pihentettem.
-Attól még, hogy volt két különtöltött hetünk, nem kell átmenni óvodásba -forgatta a szemeit Beni, én pedig oldalba löktem.
-Ez egy komoly kérdés volt -kértem ki magamnak.
-Hét év a növésben meglátszik -válaszolta végül.
-Mégis csak egy fejjel vagy magasabb nálam -cukkoltam, mire belebökött az oldalamba, én pedig egy puszit nyomtam az arcára.
Fél tizenkettő körül elmentem fogat mosni, amin persze Beni már túl volt. Az ajtóban ácsorogva bámult rám, majd egyszer csak lekapcsolódott a villany.
-Hé, kapcsold fel! -kértem a fogkefével a számban.
-Nem én voltam -emelte fel a kezeit Beni.
-Megint elment az áram? -vontam fel a szemöldököm.
-Fasza az áramszolgáltatótok.
-Ugyanaz az áramszolgáltatónk, mint neked -emlékeztettem.
-Tudod, mit lehet csinálni áramszünetben? -kérdezte Beni. Bár nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy a huncut mosolya ült az arcán.
-Aludni -vágtam rá. Beni egy hatalmas sóhajjal jutalmasta, a saját kérdésére szánt a perverz válaszának szabotalását.
-Oké, azt is, de én arra gondoltam -mondta.
-Te sosem arra gondolsz.
Befejeztem a fogmosást, majd a vendégszobába indultam azzal a céllal, hogy megágyazzak.
-Mit csinálsz? -kérdezte Beni.
-Ágyazni próbálok tök sötétben. Jó lenne, ha segítenél esetleg.
-De miért itt ágyazol? -érdeklődött.
-Miért hol szeretnél aludni? -tettem fel a keresztkérdést.
-Hát aludni leginkább sehol, de ha muszáj, akkor a te szobádban -felelte diplomatikusan.
-De túl kicsi az ágyam -osztottam meg vele a probléma okozóját. Az ágyam nagyobb egy egyszemélyes ágynál, de kisebb egy kétszemélyesnél. Mondjuk úgy, hogy másfél személyes.
-Megoldjuk, csak gyere -nyújtotta felém a kezét. -Ezen pont elférnénk, ha nem mozgolódnál folyton álmodban -bámulta az ágyamat.
-Én mondtam -vontam vállat.
-Mássz be belülre! -mondta Beni. A „belülre" a fal felöli oldalt jelenti. Befeküdtem az ágyamba, majd érdeklődve néztem Benire, aki még mindig az ágy mellett álldogált. Néhány másodperc után ő is bemászott mellém. Kicsit szűkösen, de pont elfértünk, bár egyikőnk sem akart ennyire összepréselve aludni.
-Feküdj rám! -szólt Beni.
-Mondtam, hogy aludni akarok, és nem mást -kértem ki magamnak.
-Azt próbálom megoldani.
Félig-meddig ráfeküdtem, de annyira nem akartam összenyomni.
-Na, kényelmes?
-Nem -vallotta be nevetve. Lámásztam róla, majd ő a hasára fordult, nekem pedig vissza kellett feküdnöm rá.
-Beni, egy így nem jó -sóhajtottam.
-Miért?
-Mert ez milyen már! Hosszú távon elég rossz és kényelmetlen.
-Akkor csak feküdj az oldaladra, én meg átölellek, és akkor elég közel leszünk ahhoz, hogy elférjünk, és talán kényelmes is lesz -osztotta meg velem az elképzelését, amit meg is valósítottunk. -Na, ez jó?
-Aha -mosolyogtam.
-Én megmondtam, hogy el fogunk férni -büszkélkedett.
-Mert te mindig megmondod, ugye? -hízlaltam az egóját.
-Általában igen -puszilt bele a nyakamba. -De a múltkor például azt mondtam, hogy 10-től 16-ig projekted túl komoly lépés hozzánk képest. Na, abban például nem volt igazam -mondta, és szorosabban kezdett ölelni.
-Ezt hogy érted?
-Hogy én is szeretném, ha akkor nálam lennél -felelte.
-Komolyan? -lelkesedtem
-Komolyan.
-Köszönöm -mondtam, mire kaptam egy újabb puszit a nyakamba.
-Jó éjt, Ráchel!
-Jó éjt!