A kutya (Befejezett)

Weyland rémei

Egész éjjel keresték az entitást figyelemfelkeltés nélkül, civilruhában, de sehol semmi nyoma, felszívódott. Még sosem láttak ilyen xenomorphot, hiszen azok, amik emberből kelnek ki, újszülött korukban féreg alakja van, ez viszont négykézláb rohangált és gyilkolt.

A két kiskorút határozatlan időre elvitték a rendőrségre, míg nem találnak nekik otthont. Emily egyre csak sírt, míg Steve csak bámult maga elé, sokkos állapotba került, mintha az agya nem akarta volna felfogni mi történt még úgy sem, hogy látta a szüleit széttépve. Minden vörös volt, mindenütt húscafatokat látott maga előtt, mégis azon tűnődött el, hogy képes volt értelmesen beszélni a telefonba.

A rendőrségre érve bekísérték a gyerekeket, akiket a folyosón elültettek egy padra, hogy várjanak egy kicsit, míg felveszik a kontaktot a fennmaradt rokonaikkal. Az épület belül nem tűnt túl modernnek, néhány szintetikus takarította a kicsempézett, szürke padlót, míg a rendőrök jártak fel és alá, mindegyik hátán a sárga logó. Egyszer csak egy magas férfi lépett be, nem tűnt túl fiatalnak. Arca ráncos, rövid haja őszes, de mégis tekintélyes volt. Hunyorgó, kék szemeivel a gyerekekre pillantott és odasétált hozzájuk.

- Sziasztok gyerekek! Én Mr. Weyland vagyok, és úgy hallottam, hogy ma tragikus dolog történt veletek.

- M-maga Mr. Weyland? - csodálkozott el Steve, mire az úr bólintott.

- Miattatok jöttem, szeretnék beszélni veled néhány szót az irodámban - felelte, majd kicsit lehajolt - Mi a nevetek?

- Az... Az én nevem Steve... Ő, ő pedig a kishúgom, Emily - mutatta be magukat a fiú.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket Steve és Emily. Az autóm kint vár, gyertek, nincs messze az iroda - mondta a gyerekeknek, akik felálltak és követték a férfit.

Egy fekete, öt személyes autó várt az épület előtt, automata vezérléssel. Csak Mr. Weyland hangjára reagált, így lett beprogramozva. Beszálltak mind a hárman és az úr kérésére a jármű elindult a kitűzött cél felé. A gyerekek az ablakon bámultak kifelé, figyelték a város színeit és az éppen felbukkanó reklámokat, amik az épület falain mentek folytonosan.

Elértek a fehér, pár emelet magas épülethez, a fala csupa üveg volt. Besétáltak és beszálltak a liftbe, viszont ők lefelé utaztak. Steve furcsállta, főleg miután olyan sokáig mentek lefelé megállás nélkül. A sípszó után az ajtó szétnyílt és kilépve a liftből egy letisztult, fehér előtérbe léptek, középen egy irányító pult, a teremből pedig több irányba is el lehetett menni. Ők a pulttól balra lévő ajtóhoz tartottak, az egy kis folyosóra vezette őket, annak végén még egy ajtó, az az irodáé.

Beléptek, a padló laminált, a falak sötét zöldek telerakva mindenféle képpel.  Mr. Weyland leültette a gyerekeket az asztalával szemben lévő fotelekbe, míg ő a sajátjában helyezkedett kényelembe. Kérdezgetni kezdett Stevetől. Az első kérdése a kutyájával kapcsolatos volt: Mitől halt meg? Lehetett látni a halál következményének okát? - Steve maga elé meredt, majd a húgára nézett.

- Nem láttam hogy történt, csak azt a valamit láttam már és... Apáékat. Nem tudja mi lehetett, igaz?

- Oh, fiam. Pontosan tudom, hogy mi volt - válaszolta a férfi egy alig észrevehető mosollyal az arcán - Steve, gyere velem, de Emilyt hagyd csak itt. A kolléganőm majd vigyáz rá - mondta neki, miközben felállt és a kijárat felé tartott.

Steve elmondta Emilynek, hogy egy kis időre elmegy sétálni a bácsival, de hamarosan visszajön hozzá. Emily szomorú volt így is, és nem akart egyedül maradni, ekkor egy piros orcájú, alacsony, fiatal hölgy betoppant az irodába, és odament Emilyhez bemutatkozni kedves hangon. Odanyújtotta a kislánynak a kezét, aki megfogta és kikísérte, hogy elvigye egy gyerekbarát környezetbe, míg a felettese és a fiú elmennek.