A kutya (Befejezett)

A Legsötétebb Időszak Első Napja

Steve egész éjjel a kutatólaborban mászkált, persze engedéllyel és felügyelettel. Elment arra az emeletre ahol a xenomorphok nagyját őrizték, kíváncsi volt rájuk, hiába rettegett tőlük annyira. Nagy részük a fogvatartó gyűrűbe voltak zárva, de amelyik nem, az egyedül kuporogott az üveg mögött a sötétben mozdilatlanul, de egyik sem félt az embertől, csak várták a pillanatot, amikor kiszabadulhatnak.

Steve miközben a üveges ketrecek folyosólyán járkált, meglátott egy különös példányt, aki a 65-ös számú volt. Az ő oldalára is rá volt égetve a száma, de rajta valami eltért a többitől: a fején át lehetett látni a koponyáját. A kitin felület rajta nem volt túl vastag, vékonyabb volt, mint a társaié, ezért meglepően jól látható volt a Halálra emlékeztető arca és fekete, üregesnek tűnő szemei. A fiú kíváncsian fürkészte a guggoló egyedet, aki csendben visszanézett rá. A fekete lény lassan felegyenesedett, két lába egymáshoz közel állt, karját nem tartotta túl közel magához, fejét kicsit lenn tartotta, mintha begörnyedne és óvatosan lépkedni kezdett a fiú felé, miközben belső állkapcsát engedte ki lassan. Steve inkább meghátrált és odébb állt, a lény pedig felmászott a plafonra miután a "betolakodó" távozott és ott maradt.

Amikor végzett a bámészkodással, visszatért a sajátjához, akin ugyan nincs billog, pontosan ugyanúgy bannak vele, mint a többivel. Éppen egy hullát evett, akiből már kikelt egy társa. - Mindig ezt csinálják? Embereket ölnek meg ezekkel a valamikkel, utána odahajítják, mint valami patkányeledelt? - gondolta Steve magában elszörnyülködve, miközben undorral figyelte - Az igazság az, hogy igen, hiába önkéntesek ezek az emberek, nem bánnak velük másképp, mint az étellel: előkészítik, megcsinálják, és odaadják az éhes raboknak.

Steve nem tudta elfogadni még mindig szülei és kutyája halálát, így legszívesebben felgyújtaná ezt a helyet, de úgy érzi, hogy nem lenne szabad, mert akkor nagy hibát követne el. Érzelmei kavarogtak, nem tudta eldönteni mit érez és hogy mit akar csinálni, lelkileg teljesen tönkrement. Nem szabadna ilyeneket látnia ennyi idősen, annyi mindent csinálhatott volna még a szüleivel, annyi helyre el akarta még menni, de ezek az álmok sosem fognak megtörténni.

Verzum abbahagyta az evést, a holttest nagy részéből már csak csont és húscafat maradt, szája és kezei pedig véresek voltak. A lény felemelte a fejét a magasba, mintha figyelné a környezetét. Fújtatott a levegőbe, közben elnyújtott hangon sziszegett és hörgött. Az ajtaja egyszer csak kinyílt és egyszerűen kisétált rajta. Steve amint észrevette,  szíve hevesen kezdett dobogni a nyitott ajtó láttán, ahogy a xenomorph kisétált. Gyorsan elrohant a megfigyelő szobába, hogy szóljon az őrnek és megelőzzék a bajt mihamarabb. Nála lehet vezérelni az ajtókat, ő biztos tudja mi történik.

Felrohant a lépcsőn, de félúton  megcsúszott és elesett, de mit sem törődve ezzel felállt és tovább szaladt. Befordult az apró helyiségbe, de már a kanyarnál érzett valamiféle szörnyű bűzt, ami megcsapta az orrát. Bepillantott, de azonnal visszahúzódott, amint látta mi van bent: egy xenomorph épp az őr beleit élvezettel marcangolta és tépte szét. Halkan kihátrált, majd a lehető leggyorsabban elfutott, hogy szóljon másnak, de egy másik lénybe ütközött bele. A nyáladzó bestia gyorsan fordult, így farkával kigáncsolta a gyereket. Steve zihálva kezdett hátrafelé mászni, lábával lökte magát. A xenomorph kihúzta magát, ráordított, farkát pedig a magasba emelte, hogy leszúrhassa a fiút. Két lábon kezdett felé félelmetes sebességgel haladni visongva. Steve mihamarabb felpattant a földről és olyan gyorsan szedte a lábait, amennyire csak bírta. Hallotta maga mögött a dübörgést és a fülsüketítő visongást, de nem nézett hátra, nem mert hátranézni, csak futott tovább a folyosón áttrappolva mindenen. Egyre több vért és holttestet fedezett fel, de nem törődhetett velük, a visongó szörny már közel van hozzá, szemeibepedog könny szökött.