Sötétedés Után //SZÜNETEL//

Emberek a húsdarálóban - 4. rész

Dan Whartman

A Pennsilvaniai Közbiztonsági Tanács tisztje, önkéntes járőr

Kérdező: Szívélyes jó reggelt kívánok önnek, Mr. Whartman!

Whartman: Reggelt!

Kérdező: Szeretnék önnek feltenni pár kérdést Daniel Carterről, akit ön 1977 január másodikán a hajnali órákban letartóztatott. Elmesélné, mi történt, mi az, amit látott?

Whartman: Igen, éppen őrjáraton voltam a... hogy is hívják... az a húsfeldolgozó.

Kérdező: Bell's Sausages.

Whartman: Igen az. Alapvetően bármi gyanús mozgást kerestünk a nem sokkal korábbi tragikus, rejtélyes eltűnések után. Elég sötét volt még hajnali ötkor, és akkor észrevettem, hogy valaki ott lődörög az üzem körül. Folyamatosan nekisétált a kapunak és a homlokát verte a vasrácsnak, újra és újra. Először arra gondoltam, baszki, ez baromi rémisztő.

Azt hittem, egy munkás, aki felöntött a garatra és túl korán jött dolgozni. Mivel feltételeztem, hogy be akar jutni kinyitottam neki a kaput a kulccsal, amit a menedzsertől kaptam, és beengedtem. Majd meg akartam állítani, hogy megkérdezzem, mi dolga van itt, de pofátlanul otthagyott, és nekiment az épület falának, miközben valami hörgésszerű hangot hallatott, mint „HMMMMMMMMMM". A fal másik oldalán a darálóhelység helyezkedett el ő pedig csak nekivagdosta magát a falnak, miközben valami bejáratot keresett, mintha át tudná ütni a falat, vagy mit tudom én.

Igen, megértem, hogy mosolyog, ezeregy okból látszik marhaságnak ez az egész szituáció, igaz? Akkor aztán letartóztattam. Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak ki akart szabadulni, és visszarohanni a falhoz. Ennyi történt.

Kérdező: Ezután hová vitte őt?

Whartman: Elvittem a kórházba és ott is maradtam vele, mert a szolgálati időm már lejárt, és tudni akartam, mi a 'sten történt vele. Látni akartam, hogy képes normális ember módjára beszélni, azt hogy azt mondja csak idétlenkedett máskülönben rémálmaim lettek volna.

De nem ez történt. Kiderítették, hogy a neve Daniel Carter, a kórtörténetében nincs nyoma semmi elmebetegségnek, depressziónak vagy droghasználatnak. Csak egy dolgozó ember, aki egy jónevű pennsylvaniai gyorséttermet üzemeltet – egy egyszerű Átlagos János. Szóval, semmi nem utalt arra, hogy miért viselkedik ilyen... átkozottul furcsán. Mert továbbra is furcsán viselkedett, depresszióról és öngyilkosságról hablatyolt meg arról, hogy neki „meghasadt a szíve". Az orvosoknak semmi ötletük nem volt, csak annyit tudtak, hogy nagyon levert. Elvégeztek pár vizsgálatot, többek között elmeorvosikat és vérképet.

Nem tudom biztosan, mi történt ezután. Azt hallottam, hogy az eredményektől padlót fogtak, és elküldték a fickót az országos orvosi kutatóintézetbe, New Yorkba. Azért remélem, hogy a srác rendben lesz, de az igazat megvallva azért kételkedem ebben. Életemben nem voltam még ennyire rémült, mint ekkor.