Sötétedés Után //SZÜNETEL//

A vég nélküli ház (1. rész)

  Talán kezdjük azzal, hogy Peter Terry heroinfüggő volt.
Barátok voltunk a főiskolán, és később is, miután lediplomáztam. Gondolom, észrevetted, hogy egyes számban említettem a diplomázást. Ez azért van, mert Peter két év után kibukott a suliból. Ezután én is kiköltöztem a kollégiumból, és egy kis lakást béreltem. Nem találkoztam Peterrel sokszor. Beszélgetünk online, de néha olyan is előfordult, hogy hetekre eltűnt az internetről. Nem aggódtam érte. Eléggé nem törődöm fickó volt, és drogfüggő is. Egyik nap azonban megláttam, hogy bejelentkezik. Még mielőtt kezdeményeztem volna a beszélgetést, rám írt:
– David, beszélnünk kell!
Ekkor mesélt nekem először a vég nélküli házról. Azért kapta meg ezt a nevet, mert soha, senki sem találta meg a kijáratát. A szabályok egészen egyszerűek és klisések voltak: érd el az utolsó szobát, és kapsz 500 dollárt. Összesen kilenc szoba volt. A ház külvárosban helyezkedett el, pár kilométerre a lakásomtól. Kiderült, hogy Peter is kipróbálta a játékot, és el is bukott. Akkoriban is drogozott, és sejtettem, hogy ez nem hozta ki belőle a legjobbat, ezért nem is hittem el neki igazán, amikor azt mondta, hogy a házban furcsa események történtek. Azt válaszoltam neki, hogy én magam is megnézem a házat, hiába győzködött arról, hogy ne menjek. Kíváncsi lettem.  

  Ahogy megérkeztem, azonnal észrevettem egy furcsaságot az épület közelében. Láttál már valaha olyasmit, aminek egyáltalán nem kellett volna félelmetesnek lennie mégis rád hozta a frászt? Sétáltam a ház felé, és egyre rosszabbul éreztem magam. A szívem csak akkor lassult le, amikor benyitottam az ajtón. A szoba egy teljesen normális hotelszobának tetszett, amelyet Halloween díszlettel dekoráltak ki. Egy feliratot helyeztek el: "Első szoba, erre! Nyolc másik követi. Érd el a végét, és nyersz." Magamban kuncogtam, majd benyitottam az első ajtón.Az első rész szinte röhejes volt. A Halloween dekoráció a legolcsóbb boltból származott: lepedőkből szellemek és zombik. A végén volt a kijárat. Elmentem egy műanyag pók mellett, majd beléptem a második szobába. Ott köd fogadott, amelyet egy gép szolgáltatott. Egy denevér lógott a plafonról és körbe-körbe repült. Félelmetes! A borzongató zenét szintén valami nagyon olcsó boltból szerezhették. Átléptem néhány játék patkányon, majd a következő részbe haladtam.

Ahogy elértem a kilincset, a szívem megdobbant. Nem akartam kinyitni az ajtót. A rettegés annyira elfogott, hogy szinte képtelen voltam gondolkozni. A logikus elmémnek kellett pár perc, hogy felül kerekedjen a borzalmas érzésen, és beléptem a következő szobába.
A harmadik szobában kezdett minden megváltozott. A felszínen teljesen normális helyiségnek tűnt. Egy szék volt a szoba közepén. Egyetlen lámpa szolgáltatta a szegényes fényt, amely árnyékokat vetített a padlóra és a falakra. A probléma az árnyékokkal volt.
Azonnal megrémültem, ahogy beléptem. Az első pillanattól tudtam, hogy valami nem stimmel. Vissza akartam fordulni, de az ajtó, amin beléptem, bezáródott.
Ez elgondolkoztatott. Valaki bezárja utánam az ajtókat, amelyeken átjöttem? Lehetetlen, hiszen nem hallottam senkit. Vagy egy mechanikus zár automatikusan becsukja őket? Talán. Túl rémült voltam ahhoz, hogy képes legyek gondolkozni. Ahogy visszafordultam a szobába, az árnyékok eltűntek. Lassan sétálni kezdtem. Jobban éreztem magam, ahogy elértem a szoba közepére. Lenéztem a lábamra, majd megláttam.
Vagy mégse láttam. Az árnyékom nem volt ott. Olyan gyorsan rohantam a másik ajtóhoz, amilyen gyorsan csak lehetett.  

  A negyedik szoba volt a legborzalmasabb. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, az összes fény eltűnt. Csak álltam ott a sötétség közepén, és képtelen voltam megmozdulni. Addig sohasem féltem a sötétben, azonban akkor borzalmasan rettegtem. A látásom cserbenhagyott. A kezemet az arcom előtt tartottam Nem hallottam semmit, csak a halott ürességet. A saját légzésem sem létezett többé, csak a saját szívverésemet éreztem. Nem láttam a következő ajtót. Nem is voltam biztos abban, hogy létezik másik. A csendet egy halk hümmögés törte meg.
Éreztem valamit a hátam mögött. Megpördültem a tengelyem körül, de az orromig se láttam. De tudtam, hogy valami van mögöttem. A hümmögés egyre hangosabb lett és közelebb férkőzött hozzám. Egyet hátraléptem. Sohasem éreztem ehhez hasonló félelmet. Nem is attól rettegtem, hogy meg fogok halni, inkább mástól, valami megmagyarázhatatlantól remegtem. Aztán a fény egy pillanatra kigyúlt, és megláttam.
A semmit. Semmi sem volt ott. De a szoba újra a sötétségbe süppedt, a hümmögés hirtelen sikollyá változott. Én is ordítani kezdtem, hogy ne halljam a másik sikolyt. Futásnak eredtem, majd megragadtam a kilincset, és beléptem az ötödik szobába.Mielőtt leírnám az ötödik szobát, meg kell értened valamit. Én nem voltam drogos. Sohasem használtam semmilyen szert, teljesen tiszta fejjel léptem be a házba.
A következő szoba első pillantásra nem rémített meg, inkább meglepett. Fák nőttek odabent, és a fejem felé magasodtak. A plafon magasabban volt, mint a többi helyiségben. Ez volt a legnagyobb szoba a házban. Nem is láttam a következő ajtót onnan, ahol álltam. A fák eltakarták előlem a látványt.
Ekkor úgy gondoltam, hogy ez a szoba egy mennyország az előzőhöz képest. De később rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Ahogy beljebb haladtam, erdei hangokra lettem figyelmes. Bogarak és madarak neszezése ütötte meg a fülemet. Hallottam őket, azonban egyet sem láttam. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen hatalmas is lehet ez a ház. Amikor beléptem, akkor teljesen átlagos méretűnek tűnt. Hihetetlen volt, hogy szinte egy teljes erdő lapuljon odabent. Nem láttam a falakat sem. A padló azonban épp olyan volt, mint a többi helyiségben.  

  Tovább haladtam. Reméltem, hogy hamarosan meglátom az ajtót. Azonban pár perc séta után sem történt semmi, csak egy szúnyog ült rá a karomra. Elhessegettem, majd tovább haladtam. Egy másodperccel később tíz másik fészkelt rá a bőrömre. Próbáltam őket elűzni a karommal, de egyre csak szálltak felém. Ahogy lenéztem, egyszerre mind eltűnt. Nem láttam őket, de éreztem, ahogy másznak rajtam. Hallottam a zümmögést és éreztem a csípéseket. A padlóra esve próbáltam elhessegetni őket magamról.
Mászni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre haladok. Nem láttam a kijáratot. A bőröm fájt a fantombogarak csípéseitől. Megragadtam a legközelebbi fát, és felhúztam magam. Önkívületben csapkodtam a testem. Megpróbáltam futni, de képtelen voltam, teljesen kimerültem. Lassú léptekkel haladtam az ajtó felé, a fákat használva mankóként.
Már közel jártam, amikor meghallottam újra a hümmögést. A másik szobából jött, de sokkal mélyebb volt. Szinte a testem belsejében éreztem. Amikor kezemet a kilincsre helyeztem, akkor a bogarak letisztultak a testemről. Csak álltam ott, a fejemet az ajtónak nyomtam. A hümmögéstől szinte a gondolataimat se hallottam. Nem tehettem mást: tovább kellett haladnom. 

TO BE CONTINUED