Sötétedés Után //SZÜNETEL//

Az orosz alvásmegvonás-kisérlet (2. rész)

Hármuk közül a legrosszabb állapotban lévőt az intézmény egyetlen műtőjébe vitték. A műtétre való felkészülés folyamatában – amiben vissza akarták helyezni a belső szerveket a helyükre – fény derült rá, hogy a szervezete erősen ellenáll az operáció előtt beadott nyugtatóknak. Elszántan próbált megszabadulni béklyóitól, amikor altatógázt adtak neki. Képes volt letépni a tíz centiméter széles bőrszíjat egyik csuklójáról, mialatt egy kilencven kilós katona próbálta lefogni. A normálisnál kicsit több altatóra volt szükség hogy szemei lecsukódjanak, de azután a szíve is megállt. A boncolás kimutatta, hogy az műtőasztalon elhalálozott alany vérének oxigénszintje háromszorosa volt a normális értéknek. A csontjain meglévő izmok erősen roncsolódtak és kilenc csontja tört el a műtét előtti altatás elleni küzdelmében. Többségük saját megfeszített izmainak erejétől.

A második az a túlélő volt az ötfős csoportból, aki üvölteni kezdett. A hangszálai összeroncsolódtak, így képtelen volt tiltakozni, vagy könyörögni a sebészi beavatkozás ellen, az egyetlen dolog, amivel képes volt jelezni, az az erőszakos fejrázás volt, amibe akkor kezdett, amikor a közelébe került az altatógázt adagoló maszk. Viszont egyetértően bólintott, amikor valaki azt tanácsolta, próbálják meg a beavatkozást altatás nélkül. Ezen kívül semmilyen reakciót nem mutatott a hatórás operáció alatt, miközben a belső szerveit visszahelyezték a hasüregében és a még meglévő bőrszövetekkel próbálták befedni a nyílást. A műtétet végző sebész többször kijelentette, hogy orvosilag lehetetlen hogy a páciens még életben legyen. Egy a beavatkozásnál asszisztáló halálra rémült nővér beszámolója alapján látta, hogy műtét alatt a páciens többször mosolyog, akárhányszor találkozott a tekintetük.

A műtét végén az alany a sebészre nézett, és hangosan zihálni kezdett, mintha azért küzdene, hogy mondhasson valamit. Mivel a visszajelzés akár kulcsfontosságú is lehet egy ilyen helyzetben, kapott egy tollat és egy darab papírt, hogy leírhassa mondanivalóját. Csak annyit írt le: „VAGDOSSATOK TOVÁBB"

A maradék két kísérleti alany is a sebészetre került, de ők már altatás nélkül. Mindössze egy erős izomlazítót fecskendeztek beléjük az operáció idejére, mivel az operáló sebész lehetetlennek ítélte a műtétet a két alany folyamatos nevetése miatt. A lebénult alanyok csak a szemükkel tudták követni a résztvevő kutatókat. A szervezetük abnomálisan rövid idő alatt küzdötte le a bénulást, az alanyok pedig megpróbáltak kiszabadulni a szíjakból. Amint újra képessé váltak a beszédre, ismét a stimuláns gázért kezdetek könyörögni. A kutatók feltették nekik a kérdéseiket arról, hogy miért okoztak maguknak sérülést, tépték ki a saját zsigereiket, és miért akarják újra a gázt.

Egyetlen egy választ kaptak: „Ébren kell maradnom"

Mindhárom alany kötelékeit megerősítették és visszaszállították őket a kamrába, ameddig döntésre jutnak abban, hogy mi történjen velük ezután. A kutatók vállalván, hogy szembenéznek katonai támogatóik haragjával a meghiúsult célok miatt, a túlélő alanyok eutanáziáját tanácsolták. A vezető tiszt, egy volt KGBs ehelyett úgy döntött, nyissák meg újra a gázt, hogy láthassák, mi történik. A kutatók hevesen tiltakoztak ez ellen, de véleményüket nem vették figyelembe.

A kísérlet folytatásaképpen felkészültek a kamra újbóli lezárására: az alanyokat EEG monitorokra kapcsolták kötelékeitek pedig kipárnázták, hogy alkalmasak legyenek a hosszabb távú fogva tartásra. Mindenki megdöbbenésére mindhárom alany befejezte a küzdelmet abban a pillanatban amint megérezték, hogy a gáz újra visszaszivárog a helyiségbe. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy minden erőfeszítésük arra irányult, hogy továbbra is ébren maradhassanak. Az egyik alany, aki még képes volt a beszédre folyamatosan hangosan motyogott, a néma alany minden erejével megfeszítette lábaival a bőrszíjakat, először a balt majd a jobbat majd újra a balt, mintha valamire koncentrálna. Az utolsó alany a párnán pihentette fejét és gyors egymásutánban pislogott. Az EEG monitort vizsgáló kutatók meglepetten figyelték az agyhullámait, amik többnyire normálisak voltak, de néha érthetetlen módon a görbe kisimult, mintha egymás után többször beállt volna az agyhalál, majd minden visszatért a normálisra. Mivel a tudósok mindnyájan a gépből előkúszó papírszalagokra figyeltek egyedül egy nővér vette észre, hogy amint a szemei lecsukódnak a feje ezzel egy időben a párnára hullik. Ekkor az agyhullámai azonnal mélyalvást mutattak, majd a görbe utoljára kiegyenesedett a szíve pedig ezzel egy időben megállt.

Az utolsó beszédre képes alany üvölteni kezdett hogy zárják be azonnal. Agyhullámaiban fellépő egyenes szakaszok hasonlóságot mutattak az előzőleg elhalálozott alanyéval. A parancsnok kiadta az utasítást, hogy zárják be a kamrát a bent lévő két alannyal és három kutatóval együtt. A fent említett kutatók közül az egyik elővette fegyverét és fejbe lőtte a parancsnokot, majd fegyverét a néma alany ellen fordította és őt is agyonlőtte.

Ezután fegyverét az utolsó alanyra irányította, aki továbbra is az ágyhoz volt rögzítve miközben kutató- és orvosi személyzet többi tagja kimenekült a szobából. „Engem nem zárnak össze ezekkel a valamikkel!" Aztán ráüvöltött az utolsó alanyra: „MIK VAGYTOK TI?" „Tudnom kell!"

Az alany elmosolyodott.

„Hogy feledhetted el ilyen könnyen? „–válaszolta az alany. „Mi vagyunk ti" – mondta. „Mi vagyunk a bennetek megbúvó őrület, ami az alkalmat lesi, hogy kitörhessen állati agyatok legmélyéről. Mi vagyunk azok, ami alól a takaró alá menekültök minden áldott éjszaka. Mi vagyunk, amit megbéklyózva és csendre kárhoztatva magatok mögött hagytok, mikor elmenekültök, az éjjeli mennyországotokba ahová már nem tehetjük be a lábunkat.„

A kutató megállt, aztán a fogoly fejére célzott és lőtt. Az EEG görbéje kisimult az alany száját pedig utoljára ezek az erőtlen szavak hagyták el: „Olyan....közel....a szabadság"