Sötétedés Után //SZÜNETEL//

A segélyhívás, aminél semmi sem stimmel

Már az elejétől kezdve elcseszett egy helyzet volt. Egy Carol nevű nő hívta a 911-et, mert valaki volt a lakásában. Elmentünk, hogy utánajárjunk, de hiába néztük át a házat centiről-centire, semmit sem találtunk.

Az ilyesmire általában könnyű magyarázatot találni. Az öregek agya néha döccen egyet. A demencia és az egyéb elmebajok szépen eluralkodnak az életükön. Szomorú, de ez van. De ez a nő csak huszonnégy volt. Másképp mondva egyáltalán nem volt valószínű, hogy csak képzelődött. Nagyon feldúlt volt a helyzet miatt. Miért játszaná meg magát?

Elhagytuk a lakást, de mondtuk neki, hogyha tapasztal valami szokatlant, hívjon minket ismét. Igazából nem tehettünk semmi mást. Nagyon meglepődtünk, amikor ismét kaptunk tőle egy hívást a következő napon. Odahajtottunk és ismét átkutattuk a lakást. És ismét nem találtunk semmit. A gond az volt, hogy a ház másképp nézett ki ekkor. Mintha lett volna egy hajszálnyi eltérés, ami miatt úgy éreztük, nem azon a helyen járunk, mint tegnap. A társamnak – Becknek is feltűnt, de nem tudta volna megmondani, hogy mi a gond vele.

Eldöntöttük, hogy nem hozakodunk elő vele, és Carolnak azt mondjuk, semmit sem találtunk. A nő arra kért, hogy várjunk, mert videóra vette a támadó.

Elővette a telefonját, és megkért, hogy nézzük végig a videót, amit mutatni fog. A felvétel a házában készült. Körberohangál, és közben kapkodja a levegőt. Akkor megláttuk. Egy nagytermetű alak a feje tetejétől a lábujjáig valami fekete kezeslábasban. Elindul a kamera felé, Carol pedig sikítva berohant egy szobába, és magára zárta az ajtót. Dörömbölés az ajtón, aztán hallhatjuk a távolodó léptek zaját.

Fogalmunk nem volt, mit mondhatnánk a felvételre, de aztán arra jutottunk, hogy a férfi biztosan elment, miután Carol magára bezárkózott. Akárhogy is, a bejárati ajtó zárva volt, mikor megérkeztünk, Carol pedig állította, hogy nem hagyta el a szobát. Kulcsa lett volna a házhoz? Igaz, hogy ez jó pár dolgot megmagyarázna, de a helyzet így még rosszabb lenne.

Elhatároztuk, hogy az éjszaka a házon tartjuk a szemünket. Óvatosak voltunk, pár háznyival odébb parkoltunk egy civil kocsival. Mindketten teljesen éberek voltunk, ugrásra készen, ha beütne a gebasz.

Hajnali kettő körül láttuk, hogy valaki átsétál az úton a ház irányába. De nem a férfi volt. Carol volt az. Beckkel ugyanúgy elképedtünk: Ez most mi a franc akar lenni?

Kiszálltunk a kocsiból, és visszasétáltunk a házhoz. Dörömböltünk az ajtón, de senki sem válaszolt. Láttuk, ahogy bent a lámpák fel-le kapcsolódnak, de nem tudtuk, mit akar jelenteni. Vajon azt akarja, hogy menjünk innen?

Pár perccel később a diszpécser hívott, hogy Carol megint hívta a 911-et, mert most több ember is van a házában. Megkérdezték, hogy kérünk-e erősítést. Bizony, hogy kértünk.

Hezitálás nélkül berúgtuk az ajtót, és berontottunk. A nappaliban még mindig villogott a lámpa, de a kapcsolójához senki hozzá sem ért. Hívtuk Carolt, de senki sem felelt. A házban síri csend volt. Láttam, ahogy a szomszédok felkapcsolják a villanyt a lakóövezetben. Felrohantunk a lépcsőn, és átfésültük a szobákat. De nem találtunk senkit. Újra átnéztük a lakást centiről centire, de most sem találtunk senkit. Még Carolt sem, pedig pár perccel azelőtt láttuk, ahogy belép.

Ahogy ott ácsorogtam zavarodottságtól kábán, egyszer csak megszólalt Beck:

– Van itt egy szoba, aminek nem kellene itt lennie.

– Mi a francról beszélsz? – kérdeztem

– Megszámoltam – felelte. – Kilenc szoba volt legutóbb mikor itt jártunk. Most tíz van. Te nem vetted észre?