Cortez szemével

Kezdet - Augusztus 29. Péntek

Augusztus 29. Péntek

Amikor a repülő ajtaja kinyílt, nagy sóhajtás hagyta el a számat. Ismét Magyarországon. Igazából maga a hely nem érintett meg különösebben, mivel nem fűzött túl sok dolog a szülőföldemhez, de ez a nyár még az eddigieknél is zsúfoltabb volt és igazán örültem, hogy legalább most pár hónapig - az elkövetkező egy héttől eltekintve - egy helyben lehetek, és nem kell végre hosszú órákat töltenem a reptéri várókban. Rég elszállt már az újdonság varázsa, mivel egész kicsi korom óta rángatnak körbe-körbe a világon, így hozzászoktam már az állandó utazáshoz. Viszont az, hogy idén nyáron összesen 2 kontinensen és 4 országban tartózkodtam mindössze 2 és fél hónap alatt, hosszabb-rövidebb ideig, kicsit kicsapta a biztosítékot. Fogalmam sem volt mire számítsak, de most hogy ideértem, egyre kevésbé voltam biztos a dolgomban. Igaz, én veszekedtem órákat anyámékkal - és akkor a Nagyi mozgalmáról az ide költöztetésem miatt még nem is beszéltem -, mire nagy nehezen belementek abba, hogy a középiskolát legalább egy és ugyanazon helyen fejezzem be és az ne Amerikában legyen, de most már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó döntést hoztam. Odakint sok barátom volt, akikkel tudtam, hogy bármit megtennénk egymásért, de egyszerűen hiányoztak a nagyszüleim, és egy kis nyugalomra vágytam, na meg persze az itthoni haverokat is hiányoltam. Plusz, ha kint maradok, továbbra is minden egyes idétlen fogadásra, díszvacsorára, üzleti útra és kerti partira elrángattak volna, amiket a hátam közepére sem kívántam, mert egyszerűen gyűlöltem, hogy körbemutogatnak mindenütt, akár egy bazári majmot. Mindig kétszer meg kellett gondoljam, mit mondok, hogyan viselkedem, a fenébe is, még azt is, hogy hogy teszem azt a rohadt klubszendvicset a számba vagy, hogy mekkorát harapok.

Gondolom sokan cseréltek volna velem, de őszintén szólva, szerintem a lehető legnagyobb szívás két diplomata egyetlen gyerekének lenni. Persze, járt vele egy csomó klassz dolog, valószínűleg sokkal több dolgot kaptam meg életem során, mint a legtöbb gyerek, dúskáltam a lehetőségekben, elönthettem, hogy mit akarok csinálni... Ha éppen gitároktatóra vágytam, a legújabb gördeszkára, magántanárra, akivel a különböző nyelveket átvehetem, hogy tökéletesítsem a nyelvtanomat, vagy csak fotós ambícióm lettek és a legújabb csúcsmodellel akartam gyakorolni, semmi akadálya nem volt. De ez sosem kárpótolt azért a rengeteg egyedül töltött óráért, hogy az életem felét reptéri várókban töltöttem, vagy a kontinensek között röpködve, vagy, hogy ha látni akartam a szüleimet gyakran előre időpontot kellett kérjek, hogy beleférjek a zsúfolt napirendjükbe. Elegem lett. Végre szerettem volna egy kis nyugalmat és kicsit ki akartam tisztítani a fejem, erre pedig a számomra dögunalmasnak tetsző Magyarország tökéletes terepnek tűnt. Sokáig itt éltünk és itt is születtem, aztán 13 éves koromban anyáék úgy döntöttek, hogy a munka miatt egyszerűbb, ha Amerikában folytatjuk tovább, mert rengeteget ingáztunk már addig is. Bár egy évig én is kint éltem velük, de nem bírtam tovább, így eldöntöttem, újra hazaköltözöm a Nagyiékhoz.

Most, hogy megérkeztem viszont egyre inkább motoszkált a fejemben valami kis hang, ami folyton azt kérdezgette, hogy addig oké, hogy nyugalmat akarok, de vajon nem fogok belepusztulni ebbe a nagy semmittevésbe? Vajon találok majd a suliban olyan embereket, akikkel képes leszek elengedni magam? Vajon képes leszek újra elviselni az itteni felfogást, ami annyira más, mint amihez Amerikában az elmúlt évben hozzászoktam? Ritkán kapott el a bizonytalanság érzése, de most határozottan izgultam, hogy jól alakuljanak a dolgok, és sikerüljön legalább tűrhetően érezni itt magam, mert ez tűnt az utolsó lehetőségnek arra, hogy kicsit kikapcsoljak és megszabaduljak a felelősségtől. 15 évesen sok mindenre vágyik az ember, de az biztos, hogy a heti rendszerességgel tartott öltönyös vacsorák és fogadások nem tartoznak ide. Végre csak magammal akartam foglalkozni, deszkázni és gitározni akkor, amikor én úgy érzem, napokig le sem szakadni a PS-ről meg a netről és nem bábként rángatva hajbókolni a szüleim befolyásos barátai előtt. Kábé ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amíg kifelé hurcolkodtam a két bazi nagy bőrönddel a terminálon keresztül.

A folyosó végén egyszer csak feltűntek a nagyszüleim, és ahogy Nagyi óriási mosolyát megláttam, egyszerűen képtelenség lett volna nem visszavigyorogni rá. Reméltem, hogy működni fog ez a dolog, mert tudtam, ha megint megszokja, hogy itt vagyok, össze fog zuhanni, ha mégis úgy döntök, hogy vissza akarok menni, ezt pedig nagyon nem akartam. Ő volt az egyetlen ember a családomban, akit mindig sokkal jobban izgatott az, hogy velem mi van és mik az én szükségleteim, és aki soha nem helyezett elém semmit. Tartoztam neki annyival, hogy ne szúrjam el itt a dolgokat.

Hullafáradtan érkeztem meg, úgyhogy semmi másra nem vágytam, mint pihenésre. Délután hat óra volt, úgyhogy amint hazaértünk és belökdöstem a cuccaimat a szobába, ami kis korom óta az enyém volt a Nagyiéknál, az első dolgom az volt, hogy végigvágódtam az ágyon. Semmit nem akartam, csak egy kiadósat aludni, és mivel másnap reggel indultam a gólyatáborba, erre viszonylag kevés időm volt. Beállítottam az ébresztőt a telefonomon, lerúgtam a zoknijaimat és úgy, ahogy voltam, ruhástól beájultam.