Cortez szemével

Kezdet - December 8. Hétfő

December 8. Hétfő

Jobb, ha eleve azzal kezdem, hogy nem, nem váltottam be a Ricsinek tett ígéretemet, és nem, egy percig sem bánom. A mai nap után tökéletesen látom, hogy semmi értelme sem lett volna. Eleve nem is úgy alakultak azóta a dolgok, ahogy terveztem. Ricsi szerint csak béna vagyok, pedig ez közel sem igaz. Egyszerűen csak sosem találtam megfelelő alkalmat, megfelelő módot pedig még kevésbé, hogy hogyan közeledhetnék Renihez.

Egy hétig nem is nagyon beszéltünk az esése után, csak a korrepetáláson. Nem tudom miért alakult így, de valahogy sosem adódott olyan szitu, meg, ahogy láttam volt dolga rendesen. A suli újsággal volt elfoglalva a legtöbb szünetben.

Mondjuk én sem unatkoztam, időközben volt egy fergeteges Skype beszélgetésem anyámékkal. Nagyon meg is lepődtem, azt hittem elfeledkeztem valami ünnepről, ugyanis a kommunikációnk többnyire azokra a napokra korlátozódott. Anyám még mindig duzzogott, amiért nemet mondtam neki a Nagyi támogatásával, apám meg persze segített neki haragudni. Először azt hittem, hogy belátták, hogy tévedtek és hajlandóak elfogadni, hogy önálló személyiségként én döntsek az életemről – hozzáteszem, azért még mindig vacilláltam a jövő évvel kapcsolatban -, de aztán világossá vált, hogy csak a téli szünet menetrendjét akarták egyeztetni, hogy nagy nehezen bele tudjanak passzírozni a zsúfolt menetrendjükbe. Hát nem jó fejek? Kábé 15 percig beszéltünk, aztán természetesen rohanniuk kellett egy vacsorára. Az amúgy is nyomott hangulatomat szuperül feldobta ez a kis csevegés, úgyhogy fújtatva vonultam le a lépcsőn, hogy egyek valamit, a konyhában viszont mindkét nagyszülőmmel összefutottam.

- Jól hallottam Miklós hangját? – érdeklődött csak úgy mellékesen nagyapám, miközben beleharapott a szendvicsbe, ami a kezében volt. Miklós egyébként apám keresztneve. Erre nagyanyám reflexből tarkón csapta a reklámújsággal, amit a pultról kapott fel.

- András! Egy óra múlva ebédelünk! – méltatlankodott Nagyi, én meg felröhögtem. Erre még mielőtt felkészülhettem volna rá, az én arcomon csattant az újság. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen csak tátogni tudtam, mint egy hal.
- Te meg ne nevesd ki nagyapádat – mosolyodott el a Nagyi, aztán visszafordult a gáztűzhelyhez és megkavarta a levest.
Ezután a kis közjáték után úgy gondoltam inkább nem nyitom ki a hűtőt, mert nem akartam befizetni még egy körre, de a Nagyi a jelek szerint gondolatolvasó is, ugyanis a következő mozdulatával elém tolt egy nagy tányér bundás kenyeret.

- Nem jöttél reggelizni – jegyezte meg rám sem nézve, mialatt nekiállt a hagymaszeletelésnek.
Óriási puszit nyomtam az arcára hálám jeléül, aztán nagyot haraptam az egyik kenyérből. Nagyapám sem zavartatta magát, ette tovább a szendvicsét, viszont szerencsére nem kérdezett többet apáékról. A Nagyi kétségtelenül tudja, hogyan kell elterelni a témát.

Délután Ricsi ugrott át, kicsit playstation-öztünk, aztán elindultunk a plázába, hogy találkozzunk Dave-el, Zsoltival és néhány felsős sráccal, akikkel általában együtt lógunk. Zoli, Peti és Tomi elég jó fejek voltak és jókat lehetett velük röhögni, úgyhogy szívesen mentem. A hétvégét tehát kimaxoltuk, amennyire lehetett. Hétfőn Ricsi viszont olyan sűrűn és olyan zavaróan pillantgatott meg bökött a fejével Reni felé, na meg grimaszolt és vigyorgott egész álló nap, hogy kénytelen voltam kitalálni valamit. Szóval órák után odamentem hozzá és megkértem, hogy segítsen A fösvény beadandóval, amit péntekre kért kedvenc irodalomtanárunk. Ez azt jelenti, hogy két korrepetálás is várt ránk a héten. Persze Reni jó fej volt, rögtön rábólintott, hogy menjek nyugodtan, szívesen átnézi, amit írok, úgyhogy hétfő este azzal szerencsétlenkedtem, hogy némileg megtöltsem a papírt, de egyrészt képtelen voltam rávenni magam, hogy beleolvassak a műbe, másrészt fáradt is voltam, így végül a könnyebb megoldást választottam: a Wikipédiát.